Szülővé születünk

Születés az ősök útján

Motoszkálás… Motoszkálás!...

Hány óra? Kint tök sötét van, Edina rendezkedik a szobában, ki-be mászkál, rakosgat. Próbálok visszaaludni, mindhiába. – Abbahagynád?

Végre csönd. Visszafekszik, alhatok tovább.

Újra felébredek, kintről a fürdőszobából fény szűrődik ki. Ez már gyanús. Két héttel a „vakriasztás” után talán meghallotta a gyermek a hívást? Hiszen tegnap mondtam: Gyere, várunk, itt az idő!

Szülünk?

Edina áll a szobában az ismerős ringatózós pózban, arca átszellemült. Már nem is kell válasz, ezt ismerem. Rögtön kipattan a szemem, éber vagyok, tudom a dolgom. Ahogy az már a szertartások előtt rendszeresen szokásom hívom a segítőket, most leginkább Boldogasszonyt, az istenanyát. Eltölt a nyugalom. Minden rendben!

A sors szépen felkészített minket, amíg idáig eljutottunk: bába nélkül szülünk, csak mi ketten, apa és anya van jelen. No meg persze a három közös gyerekünk, akik éjszaka lévén mélyen alszanak.

Csabi fiunk nyitotta a sort hét évvel ezelőtt, ő hozzá kötődik a legelső otthonszületés élményem a felkészüléssel, a hitünk megtartásával, hogy miden rendben van és minden rendben lesz. Akkor értettük meg a gyermek isteni rendeltetését és tanultuk meg feltétel nélkül elfogadni az érkezőt, bármilyen is lesz, elfogadni a történéseket, bármi is alakul. Természetes születés volt, bábával, segítőkkel, olyan volt mint egy szép álom, minden és mindenki a helyén.

Kadosa volt a következő. Nála már nem tudott ideérni a bába, olyan gyorsan jött. Ő azóta is olyan mint egy kis buldózer. Jött a következő fokozat a beavatásban. Nem volt mese, Edina guggoló testhelyzetben préselte ki a gyereket a félig kész fürdőszobánkban, a mosdótálba kapaszkodva, alatta többrét hajtott pokróc és az elmaradhatatlan dekubitusz lepedő. Enyém volt a feladat, fogadni a kisfiamat. Az „utómunkákat” már a bába segítette, a köldökzsinórt ismét én kötöttem el és vágtam el.

Két és fél éve Hajnácska szintén új tapasztalatokat hozott magával a születésekor, leginkább Edinának. Érthető lett számunkra, miért is olyan fontos a megfelelő testhelyzet kiválasztása a kitolásnál. A köldökzsinóron csomó volt, mégis minden rendben lett. A homeopátiás vérzéscsillapítás is remekül működött.

Most pedig itt vagyunk egymással, az elmúlt évek sok-sok súrlódásai és vitái a múlt süllyesztőjében, a bizalom és a szeretet teljes, csak a feladat és a pillanat létezik.

Hajnácska felébred. Még van idő a vajúdás közben összebújni hármasban (négyesben), elmagyarázni a kislánynak, hogy mi is történik. Ő is érzi, itt most történés van. Alig lát ki a szemén, de látszik, sehogy sem akar lemaradni. Nagy, okos szemei a távolba révülnek. Újra egyenletes szuszogás hallatszik. Visszaaludt.

Edina beköltözik a fürdőszobába. Egy teli kád meleg vízben fekszik, én mellette őrködöm. Még egyikünk sem tudja pontosan a folytatást. Mindketten nyugodtak vagyunk, tudjuk a legfontosabb feladatunkat: jelenlét minden pillanatban és a képességünk, tudásunk alkalmazása. Az összehúzódások rendre megjönnek. Aztán valami hirtelen változik.

Ez már a kitolás, Edina megérinti a gyerek fejét a szülőcsatornában. Én már erre nem vagyok hajlandó. Hol szülsz? Most dönteni kell! A kád vagy a szoba?

Pillanat alatt leterítem az ágy elé a vastag, puha pokrócot, rá a dekubituszt. Edina még a kádban, sietek vissza. Épp a következő tolófájás jön. Érzem, menni kell! Ne várj! Most gyere, mert különben már nem jössz ki a kádból. Ketten megyünk befelé, Edina rám támaszkodva. Négykézláb helyezkedik el az ágy előtt, annak szélére támaszkodva.

És most jön a csodafogás! Hála néked Márti, hogy megmutattad napokkal ezelőtt. A „csípőlapátot”, nyomom két oldalról párom csípőcsontját hátul és fönt, alul jön a baba. El kéne engednem??? - El ne engedd!! Nyomd tovább!!

Edina tartja Buda Zalán fejecskéjét, néhány másodperc múlva kicsusszan a kis testecske is a puha pokrócra. Megszületett Németh Buda Zalán!

Öröm és izgalom. Nézzük, minden rendben? Felsír a baba, de nagyon hörgős az első levegővétele. Az orrszívó kevés. Párom pillanat alatt bekapja a kicsi orrát és kiszívja, kiköpi a váladékot, már szabad az út.

Felsegítem kettőjüket az ágyra. Buda Zalán feltűnően szép rózsaszínű kisimult, kissé még bátortalanul keresi a cicit. Megtalálja. Jé, a köldökzsinóron itt is csomó, mint Hajninál.

Edina boldog, a helyzethez képest feltűnően fitt, semmi repedés. A méhlepény háromnegyed óra múlva jön, elkötöm a köldökzsinórt, már csak itt-ott látszik benne vér. Elvágom a sterilizált ollóval. Az én feladatom most a méhlepény vizsgálata, teljesen ép. Régi hagyomány szerint fogjuk elültetni egy facsemete alá.

Közben felébrednek a gyerekek. A fiúknak már ismerős a helyzet, a szülés alatt csendben figyelnek mindhárman, érzik a pillanat jelentőségét.

Az ágyon öten összebújva. Edina az újszülöttel a mellkasán, Hajni, Kadosa és Csabi. Együtt örülünk. 

 Atarvis

A hetedik te magad légy…

 Ez volt a hatodik szülésem, gyönyörű volt és természetes. Már a várandósság felétől kezdett körvonalazódni a tény: nem elég, hogy itthon szülünk, de immár bába nélkül. Ez az ötödiknél még felelőtlenségnek tűnt volna, most pedig teljes természetességgel kúszott a lábunk alá az út.

A párom ezt nagyon hamar érezte és tudta, nekem még szükségem volt időre és felkészülésre, de azt én is éreztem, hogy ezt akarom, ez a helyes döntés. Folyamatosan szívtam magamba az információkat és a babavárás harmadik harmadát teljességgel a ráhangolódásnak szenteltem.

Már a 37. héttől „szülni akartam”, meggyőződésem volt, hogy szeptemberi lesz a gyerek — hát ebben igencsak tévedtem.

Volt egy vakriasztásom is, amikor szépen beálltak az ötperces fájások. Épp a szomszéd faluban volt egy dúla barátnőnk, őt ugrasztottuk a gyerekekre vigyázni, de leállt a folyamat és az egészből végül egy néhány napos „minikurzus” lett. Már előző nap elmondott sok-sok praktikus tanácsot és jólesően támogatta az elhatározásunkat. Minden tőle telhetőt átadott nekünk, amiről érezte, hogy fontos lehet.

Ezután többször volt erős összehúzódás, amikor felcsillant bennem: „hátha…!”, aztán egy idő után beletörődtem és eldöntöttem, nem görcsölök ezen tovább, inkább élvezem az „együttlétet”.

Október 13.-án este megkértem a babát, hogy valami egyértelmű dologgal (magzatvíz) jelezze, ha megindul kifelé, mert már elég volt a szülés-erősségű jósló fájásokból, amikben annyiszor csalatkoztam. Ezek után éjjel kettőkor, amikor kimentem a fürdőszobába, szembesültem is azzal, hogy szófogadó a csemete: szivárgott a magzatvíz.

Egy pillanat alatt felébredtem a félálomból (mert az elmúlt időszakban megtanultam félálomban mászkálni a vécére — mindezt merő önvédelemből). Szóltam Atillának, aki épp akkor fordult a másik oldalára, hogy még pihenjen, mert hamarosan szükségem lesz az erejére és nekiláttam az előkészületeknek. Kimostam a kádat, előszedtem a dekubituszokat, egyebeket a szüléshez, kikészítettem a gyerekek reggeli ruháját és elrámoltam a szárítóról. Közben Atilla morgolódott kicsit, mert a padló eléggé nyikorgott, ahogy jöttem-mentem a szobában.

Három óra körül ráeszméltem, hogy egyetlen összehúzódásom sincs, úgyhogy gyorsan visszabújtam az ágyba, hátha a lazítás segít. Ez be is jött, szépen elindultak a fájások — amik nem is fájtak. Négy óra körülre szépen be is erősödtek, de nem jöttek túl sűrűn, így nagyon kényelmesen telt a vajúdás. Magamban megkértem Földanyát, Holdanyát és Vízanyát, hogy legyenek a segítségemre.

Közben Hajni felébredt, Atilla bújt vele össze helyettem és próbálta visszaaltatni. Egy darabig így hárman vajúdtunk, a kontrakcióknál én „felpattantam”, táncoltam, ringatóztam, aztán a még mindig hosszúcska szünetekben odabújtam én is és hárman szuszogtunk az ágyban.

Vártam, hogy elaludjon a kicsilány, de hiába, így végül öt óra körül egyedül mentem a fürdőszobába és szépen belecsobbantam a forró vízbe. Néhány perc múlva megjelent Atilla: Hajni visszaaludt.

Az összehúzódások némileg sűrűsödtek és erősödtek, Atilla folyamatosan poénkodott, rengeteget nevetünk. Hamarosan gyanús lett, hogy közeleg az utolsó szakasz, el kellett döntenem, hol akarom megszülni a babát, hogy elő tudja készíteni a terepet. Az ágy elé terítette a vastag plédet, közben a fájásoknál visszaszaladt és fogta a kezem, támasztotta a hátam — amikor nem bírtam felállni. Ha álltam, akkor a dúla barátnőtől tanult csípőnyomást alkalmazta, ami hihetetlen jó volt: nagyságrenddel csökkentette a fájdalmat. Én még mindig nem voltam biztos benne, hogy „közel a vég” (Atillával ellentétben — ő tudta és sürgetett is, hogy induljunk vissza végre a szobába), ezért két fájás között „megvizsgáltam” magam és hihetetlen élmény volt, hogy kitapogathattam a babám kemény kis buksiját nem túl messze a kijárattól. Na innen már nem kételkedtem én sem, viszont nagyon sűrűn jöttek a fájások és nem sikerült elindulni a következő előtt. Atilla egyre türelmetlenebb volt, valljuk be joggal. Nagy nehezen — és meglepően gyors tempóban — mentünk végül a szobába. Közben Hajni felébredt, de nagyon ügyesen csendben félreállva nézte az eseményeket: érezte, hogy most nincs lacafaca, apa anyának segít, mert itt van mindjárt a kistesó.

A vastag takaróra térdeltem, a felsőtestemmel az ágyra támaszkodva. Atilla hátulról nyomta a csípőmet és az immár hanggal előadott következő fájásnál leért a baba feje a gátamhoz. Szóltam Atillának, hogy most majd a gyereket kell megfognia, de amikor kezdte elengedni a csípőmet, akkor annyira visszaerősödött a fájdalom, hogy mondtam neki: te csak nyomd tovább, majd én megfogom. És a következő tolófájásnál szépen a kezembe buggyant a fejecske, a rákövetkezőnél pedig szépen kicsúszott az egy-két centire lévő takaróra az egész teste. Én feltérdeltem és ölbe vettem. Amit először megláttam, hogy neki is, mint anno Hajninak, csomó van a köldökzsinórján. A baba gyönyörű volt és szép rózsaszín, de a levegőt akadozva vette, így végül a számmal leszívtam a nyákot a nózijából.

Még épp azt találgattuk, hogyan is kecmeregjek az ágyra, amikor nedvességet éreztem: hát nem lepisilt ez a néhány perces kis kölök?

Egyszerűen minden tökéletes volt, könnyű és harmonikus. Mindent tudtunk, amit kellett, mert a felkészülési időben megkaptuk a szükséges információkat. Nem lettem szakavatott bába, Atilla sem felelne meg a dúla-vizsgán. Ami viszont akkor és ott kellett, minden megvolt. Nem aggódtunk, amikor a lepény fél órával a szülés után nem akart kijönni: adtunk neki még időt. Az esetleges vérzésre homeopátiás szerrel készültünk: nem volt rá szükség.

A gyerekek teljes természetességgel élték meg az eseményt, a vér látványa sem okozott gondot. Ők kérdeztek, mi válaszoltunk és az ő szintjükön teljesen érthetővé vált minden. Látták, érezték és a beszélgetés után tudták is: ez így van rendben.

Az élet pedig megy tovább, mintha mi sem történt volna. Semmi akadás, kihagyás. Épp csak ismét egy szuszogással több van a picinyke házikónkban.

Köszönöm a Mindenségnek, hogy támogatta a vágyunkat és ez a szülés ilyen lehetett!

Csodina