Mi lesz veled gyerekkor?

"Valamikor a hetvenes években, amikor általános iskolába jártam, minden olyan egyértelműnek tűnt. Mikor az ember betöltötte a hatodik évét, iskolába ment. Mivel mindenki ezt tette, fel sem merült a kérdés, hogy lehetne-e másképpen. Megszoktuk a korlátokat, a fegyelmet, a feleléseket és dolgozatírásokat, élveztük a kedvenc tantárgyaink, tanáraink óráit és elviseltük a számunkra taszító témákat és a tehetségtelen tanárokat. Arra határozottan emlékszem, hogy minden évben izgalommal teli kíváncsisággal lapoztam át az újonnan megkapott tankönyvek közül az irodalom, a történelem és a természetismeret könyveket, még a tanítás megkezdése előtt. Nekem nem adódtak különösebb problémáim egyik tantárggyal sem, mert szinte minden érdekelt, és eléggé kötelességtudó voltam. Akkor még azt hittem, hogy kötelességem minél több lexikális tudást megszereznem, mert majd később ennek mennyisége méri meg a felnőtt értékét az életben. Nem is tűnt fel nekem – az elfojtásra és kötelességteljesítésre programozva –, hogy szívem szerint mivel is foglalkoznék egész nap, mi az a terület, amelyik annyira érdekes és izgalmas, hogy szinte nem is tudnám a kíváncsiságomat, érdeklődésemet kielégíteni. Úgy gondoltam, hogy a „nemszeretem” tantárgyakon is kutya kötelességem átpréselni magam, hiszen valami nagy baj lehet később belőle, ha lemaradok a többiektől és nem teljesítem a kötelező elvárásokat. Az én korosztályom erre lett nevelve, beprogramozva, akiben pedig túltengett az individualizmus, azt kegyetlenül bedarálta, vagy kiközösítette a rendszer.

Jóval később, már a negyvenes éveim kezdetén – mikor a begyűrűző globális kapitalizmus kezdte kiirtani az emberhez méltó munkakörülményeket és bevezette az irreális elvárások és félelem alapú munkaszervezés módszerét – láttam át a rabszolgaképzésnek azt a gépezetét, amit manapság az oktatási rendszer szolgál. Ebben a rendszerben dolgoznak azok a pedagógusok is, akik próbálnak ellavírozni a hatalom (gazdasági érdekcsoportok) követelményei és az emberi szellemek és egyéniségek természetes szándékai, viselkedése közt. Ez persze az egyre szűkebb szabadságfokot tartalmazó, egyre kategorikusabban körülhatárolt és kényszervezérelt folyamatban egyáltalán nem könnyű. Egyre nyilvánvalóbbá válik az ellentmondás a globális rabszolgatartók által megkövetelt „be kell állni a sorba” viselkedésminta sulykolása és a szabad gyermeki lélek önkifejezése és annak fejlesztése közt.

Csabi fiam hat éves, rendkívül fogékony, érdeklődő, gyors észjárású és kellően öntudatos egyéniség. Abban a korban van, amikor egy percet sem gondolkodik még a vágyai és pillanatnyi érzései, gondolatai kifejezésének módján, szemtelenül őszinte és akaratos. Nem szeret szerepelni, ezt többször is kifejezte az elmúlt időszakban. Az utóbbi időben rendre meg szerette volna úszni a reggeli közös tánctanulást (ami egyébként nekem például szimpatikus fejlesztés). Mit tehetnek ezzel az óvónénik, akiknek ugye hivatalból kiadott feladat a „rabszolgaképző” iskolára való felkészítés? Ideig-óráig még eltűrték, némi fejcsóválás kíséretében a gyerek visszahúzódását, de egyre inkább szorít az idő és ahogy említettem, be kell állni a sorba. Ma megtört a jég, az óvónéni közölte a fiammal (aki megbeszélte volna vele a kívánságát): „Nincs ilyen hogy nem!” Tehát nem lehet egy gyereknek rossz napja, vagy nem húzhatja ki magát pillanatnyi érzése szerint a kötelező foglalkozásból. Mint ahogy később az általános iskola egyen-embermasszát termelő képzéséből sem választhatja ki a neki tetsző és nem tetsző, érdekes, vagy érdektelen dolgokat. Hiába, hogy később úgyis a felejtés ködébe vész a véres verejtékkel bemagolt teljesen felesleges információ, nem lehet az így elpocsékolt energiát hasznos, későbbiekben jól kamatozó területen felhasználni. Nem is beszélve arról, hogy igazából ebbe fáradnak el a gyerekek, a muszájokba és az ennek következményeként fellépő fölösleges fegyelmezésbe. Ettől, és az osztályzatokkal vívott láthatatlan küzdelemben veszítik el sokan az eredendően meglévő érdeklődésüket, lendületüket, örömüket, és a tanulás szeretetét, izgalmát.

Az úgynevezett fejlett társadalmak (én visszafejlettnek hívom) tagjainak többsége annyira nincs tisztában saját maga természetes minőségével, eredendő vágyaival, annyira nem készült fel a valós életre, hogy ha összeomlana ez a virtuális tér, mely körülvesz bennünket, nem tudná magát fenntartani. A társadalmi és munkahelyi elvárásokhoz alkalmazkodva „csak” saját magunkat vesztettük el. Újra kell tanulnunk a sors pofonjai hatására megismerni gyermekkorunkban elvesztett önértékelésünket, öntudatunkat, felismerni az akkor még tisztán meglévő eredeti életfeladatunkat, vágyainkat. El kell felejtenünk a sok történelmi hazugságot és materiális világszemléletet, amit gyerekkorunkban elhitettek velünk. Ki kell teljesednünk a saját magunk életfeladatában, és a Mindenséggel való kapcsolatunkban, meg kell tapasztalnunk azt, amit már gyermekkorunkban megtapasztaltunk volna: Ki vagyok én, és ki nem vagyok én? Mit akarok és mit nem akarok?

Itt állok ötven évesen és bízom abban, hogy a nemrég elindult változások fenekestül felfordítják a Világot, hogy végre gyermekkorban tényleg megtanulhasson a felnövekvő generáció élni, bátran saját tapasztalatokat gyűjteni az átvett (halott) tudás helyett. Megtapasztalhassák a gyerekeink saját teremtő erejüket és az isteni támogatást mindenféle vallási irányzat korlátozó szándékától mentesen, természetesen és őszintén, hogy ne csak valamilyen gépezet pótolható fogaskerekeként tekintsenek magukra.

Atarvis"

"Közeledik az iskolai beiratkozás ideje és bevallom kicsit tartok tőle. Mert legkésőbb akkor ki kell nyilvánítani azt, hogy másképp gondolkodom, mint a legtöbb ember. Hamarosan színt kell vallanom!

Bár elég alternatívnak számítunk, nem vagyunk szélsőségesek és az óvodát, mint lehetőséget ki is használtuk. Sőt két csemetém bölcsődés is volt, ami számomra okozott némi bűntudatot, mégis meggyőződésem, hogy jól választottunk, amikor az élet a hozzá vezető helyzeteket hozta.

Aranyosak az óvónénik, mégis az iskola közeledtével adódott néhány olyan helyzet, amikor éppen ők erősítették meg bennem a gondolatot: nem akarom a kisebb gyerekeimet beadni a rabszolgaképzőbe! Egyszer amikor nem vittük oviba a srácokat, mert reggel inkább otthon szerettek volna maradni, akkor bizony előjött a – kvázi jogos – észrevétel: ilyet bizony nem lehet megcsinálni az iskolában!

Ez egy nagyon ártatlan és hétköznapi mondat volt, más talán nem is érzékelte volna az erejét, csak bólogatott volna, hogy bizony így van. Nekem viszont a szeretett és nagyrabecsült óvónénitől ez olyan érzés volt, mintha hasba rúgtak volna. Na nem ő, hanem a rendszer. Érdekes módon ez volt az a pillanat, amikor véget ért bennem a dilemma és eldöntöttem: nem fogom beadni a helyi iskolába a fiamat. Vagy találunk kellően „alternatív” iskolát, vagy magántanuló lesz a gyerek.

Nagyon sokat változott az életem éppen Csabi születése kapcsán, őáltala kerültem ki sok szempontból a rabszolgaságból. Vele indult az otthonszülő-karrierem és az ő születésekor lett vége az alkalmazotti létemnek is, ami akkor ugyan fájt, de azóta már tudom: hálával tartozom a kirúgásért a főnökömnek. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy éveken át próbáltunk visszakerülni a „munka világába”, de ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem vagyunk kompatibilisek a rendszerrel. Ebbe az életformába pedig bizony belefér, hogy vannak napok, amikor az ember szinte semmit nem halad, míg máskor egy délelőtt alatt hipp-hopp elkopik egy egész heti tennivaló. Ha belegondolok, ez a munkahelyen sem volt másképp, mert az ember nem gép, hogy nyolctól négyig egyformán teljesítsen. Bele lehet ugyan tagozódni, de a végeredmény biztosan nem olyan, mintha végig maximum fordulaton működtünk volna. Sőt!

A gyerekek sincsenek másképp. Van jobb és van rosszabb napjuk. Ha pedig olyan dolgot kell csinálniuk, amit nem szeretnek, akkor húzni fogják az időt, nyafognak és bizonyosan nem lesznek „hatékonyak”.

Márpedig az iskola erre nincs felkészülve és egyre inkább a húsdaráló képe úszik be a tudatomba, amikor rá gondolok. Mert az én fiacskám ügyes, okos, van feladattudata, viszont elég lassú, főleg ha éppen nem ahhoz van kedve, amit csinálni kellene. Mi lesz ebből a suliban? Lemarad, kudarc éri, frusztrált lesz és az ördögi kör már viszi is őt lefelé.

Közben ott az osztályközösség, ami szerintem eleve nem közösség, hiszen az iskolában nincs idő az önfeledt együtt-játszásra, mindenki ül a padban, csöndben, aztán a szünetben nem lehet rohangálni: ez az iskola részéről jogos (?), de a gyerek szempontjából abszolút irreális elvárás.

A gyerek még iskolásként is gyerek, bár jóval érettebb és más kihívásokra kiéhezett, mint egy óvodás, de az alapszükségletei akkor is megmaradnak. Ez pedig az önfeledt játék és a mozgás szabadsága. Ezt a kettőt pedig elveszi az iskola, ahol napi nyolc órát eltölt a gyerkőc, utána hullafáradtan vagy tanul vagy jobb esetben kidől és alszik, hogy másnap újra fel bírjon kelni korán reggel.

Amikor a legnagyobbam kezdte az iskolát, akkor volt, hogy vacsora nélkül aludt el, mert annyira elfáradt. Biztos, hogy ez a normális?

A legtöbb iskolában nyolc óra előtt csengetnek be. Becsengetés előtt negyed órával ott kell lenni, ez alaphangon is azt jelenti, hogy a gyereknek legkésőbb hét órakor el kell indulnia otthonról. Jó esetben megreggelizik, felöltözik, összekészül, mindez bizony idő. Márpedig szerintem fontosabb lenne, hogy a gyerek reggel MAGÁTÓL ébredjen, ne az anyuka vagy a vekker noszogatására, és a saját ritmusában megreggelizzen. Enélkül bizony nem egy tettrekész kisdiák fog a padban ülni csillogó szemmel, tudásra éhesen, hanem egy morcos rabszolgatanonc, aki fél a feleléstől, aki megtanulta elnyomni a valódi szükségleteit és akinek egy idő után esze ágában nem lesz, hogy tenni akarjon másokért, a világért, mert örül, ha néha az ő igényei is végre kielégülnek. Nem lesz csapatjátékos, mert már az iskola elején megtanulja, hogy az egyedi érvényesülés az egyetlen módja annak, hogy ott „valaki” legyen. És ez a „valaki” nem lóghat ki a sorból, mert azért nem dicséret, hanem büntetés vagy kiközösítés jár.

Engem sokkal jobban vonz a Summerhill szemlélete, ahol a diákok aktívan résztvevői a napjuk kialakításának. Mindamellett, hogy lehetőségük van érvényesíteni a saját pillanatnyi igényüket, mint valódi közösségben megtanulják a csapatjátékot is, mert senki igényei nem sérülhetnek hosszú távon. Ez a rendszer gyökeresen más gondolkodásmódot képvisel, ezért egészen másra tanítja meg a gyerekeket. Meghagyja a szabadságukat, miközben folyamatosan hozza azokat a helyzeteket, amikben az egyéni kiteljesedés mellett valódi közösségi emberré tudnak válni.

Nem mindegy, hogy az iskolapadban töltött évek után egy alkotókész, erejét és tudását használni tudó szabad ember lép kia a nagybetűs életbe, vagy egy bólogatni és alkalmazkodni jól tudó, a sorba beálló biorobot.

A mi időnkben is volt hasonló tendencia, de talán nem volt ennyire durva. Mégis komoly átalakulás kellett hozzá, hogy kilépjek az egyenember-szerepből. Én most meg szeretném könnyíteni a gyerekeim dolgát azzal, hogy amennyire lehet meghagyom a szárnyaikat, hogy felnőttként is tudjanak repülni.

Csodina "