"Látszólag megadatott a
lehetőség a családi életre, el is kezdtük keresni Ágotával a közös létünk
formáit, ami persze nem volt egyszerű, mivel én változatlanul Csepelen laktam,
ő pedig Fehérváron. Egy kis szatyor ruhával mentem hozzá néhány napig, utána
egy-két nap Csepelen telt.
Főleg Székesfehérváron voltunk. Kezdtek jönni
a számomra furcsa helyzetek. A kislányunk leginkább a nagymamára volt bízva, Ágó
pedig mindenáron arra törekedett, hogy vele foglalkozzak, menjünk együtt
kikapcsolódni, szórakozni.
Közben Dorka, aki ekkor
még nem volt másfél éves egy hányás-hasmenéses betegségbe esett, aminek a vége
kórházi ápolás lett. Ágota legnagyobb meglepetésemre nem akart a kicsivel ott
maradni, nekem nem volt szívem magára hagyni a csöppséget. Mai napig is él
bennem a lenyomata annak az együtt töltött éjszakának, amikor a kislányom
infúziós, leragasztott, csöpp kezét fogva egész éjjel ülve bóbiskoltam az ágya
mellett. Ezt azóta is hálásan köszönöm a sorsnak, mert akkor még tehettem érte
valamit. Nagyon sok elmaradt hónap talán pótolhatatlan érintése volt benne
ebben az akkori együttlétünkben.
Aztán elkezdődött újra az,
ami miatt oly hamar megszakadt régebben is a pár-kapcsolatunk: a folyamatos
panaszkodás, elégedetlenkedés. Talán Ágota észre sem vette ezt magán, hisz
természetes módon ebben élt. Folyamatos félelmek, idegeskedés, pánik. Még
mentőt is hívatott magának, szívelégtelenséget produkálva. Persze a mentőorvos
csak mosolygott az egészen, azt hiszem jól látta a figyelemfelkeltési
szándékot.
Lehet, hogy tudat alatt
működtek az ő rendszeres betegség-szindrómái. A terhessége alatt is
számtalanszor volt rá eset, végül nem is ment ki a mentő, már ismerték.
Az én ideiglenes
odaköltözéseimet végül a nagymama bírta a legkevésbé elviselni, noha Ágotával nem
adódott konfliktusunk akkor. Szívpanaszokkal került kórházba. Közel kétheti
színrelépésem nagyjából felét tehát orvosi rendelőkben és kórházi osztályokon
töltöttük. Ágota kiborult, teljesen pánikba esett és természetesen rajtam
vezette le az idegfeszültségét.
Szeretetnek, egymáshoz
tartozásnak nyoma sem volt benne. Csak álltam és nem értettem, kaptam hideget
és meleget egyaránt és akkor ez észhez térített.
Megkaptam azt a
visszajelzést a Mindenségtől, ami akkor immár végérvényesen bebizonyította a
számomra, hogy nincs keresnivalónk egymás mellett. Fogtam a kis batyumat és csendben
kiléptem az ajtón, nem törődve az utánam kiabált szitkokkal, átkozódással. Csak
az az érzés munkált bennem, el innen minél hamarabb, minden áron.
Végleg felkerült az i-re a
pont. Megerősödött az, amit addig is tudtam, csak el akartam felejteni: nekünk
Ágotával nem lehet közös életünk! Mindkettőnknek túl nagy erőfeszítésébe
került olyannak lenni, amilyenek akkor és ott nem voltunk, nem lehettünk.
Nekem nagyvonalúan szeretetteljesen elfogadónak és kibillenthetetlennek, neki
félelemmentesnek, bizalomtelinek és elégedettnek kellett volna lenni.
Bennem mindenesetre elég
hamar előjött a régi érzés: Mit keresek én itt? Ez nem az én világom,
rendkívül nehezemre esett újra és újra életenergiával feltölteni mindkettőnket,
akaratlanul is Edinával eltöltött szeretetteli pillanatok és a belőle sugárzó
elfogadás és megbecsülés jutott eszembe.
...
Újra egyedül maradtam az
életem történéseiben, a házam építésével, a munka-nélküliségemmel és saját
magam érzéseivel, gondolataival.
Szomorú voltam, hogy
csalódnom kellett magamban, hogy megint hagytam magam a „hintába” beültetni és
hogy a női vonzerő csábításának már megint nem tudtam ellen-állni, erősebb volt
a tudatosságomnál.
Szomorú voltam, hogy így
végleg elve-szett a lehetőség – ami
persze valójában soha sem volt ott – ,hogy
igazi apja lehessek Dorkának. Azzal vigasztaltam magam, mint annyiszor később
is, hogy majd ha felnő és tényleg lehetőség lesz személyes kapcsolatra vele,
ha majd négyszemközt tudunk két felnőtt ember szintjén beszélgetni, talán
betölthetem még ezt a szerepemet. Ezzel együtt örültem, hogy végleg
nyugvópontra jutott bennem az Ágotával való kapcsolatom, biztosan kellett még
ez a késői megerősítés.
Edináról tudtam, hogy a
szabad életet éli és nem akartam ebben korlát lenni, főleg azután, hogy miattam
szakadt meg a kapcsolatunk. Éreztem, hogy van mit bepótolnia az életében, egy
kimaradt időszakot, az önálló döntéseket és a saját lábra állást.
...
Nem
akartam végleg megszakítani a kapcsolatot vele, mert a régi szoros kötődésünk
és egymásra hangoltságunk azt jelezte felém, lehet még közös jövőnk, bármi is
a pillanatnyi állapot. Így tehát egy-egy jelzés értékű sms-t küldtem neki,
éreztetve vele hogy még jelen szeretnék maradni az életében. Addigi
kapcsolatunkban talán ő kötődött jobban hozzám, akkor pedig én próbáltam nagyon
óvatosan és háttérből a képben maradni. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése