2014. január 6., hétfő

Az utolsó utáni csepp a pohárban



"Látszólag megadatott a lehetőség a családi életre, el is kezdtük keresni Ágotával a közös létünk formáit, ami persze nem volt egyszerű, mivel én változatlanul Csepelen laktam, ő pedig Fehérváron. Egy kis szatyor ruhával mentem hozzá néhány napig, utána egy-két nap Csepelen telt.
 Főleg Székesfehérváron voltunk. Kezdtek jönni a számomra furcsa helyzetek. A kislányunk leginkább a nagymamára volt bízva, Ágó pedig mindenáron arra törekedett, hogy vele foglalkozzak, menjünk együtt kikapcsolódni, szórakozni.
Közben Dorka, aki ekkor még nem volt másfél éves egy hányás-hasmenéses betegségbe esett, aminek a vége kórházi ápolás lett. Ágota legnagyobb meglepetésemre nem akart a kicsivel ott maradni, nekem nem volt szívem magára hagyni a csöppséget. Mai napig is él bennem a lenyomata annak az együtt töltött éjszakának, amikor a kislányom infúziós, leragasztott, csöpp kezét fogva egész éjjel ülve bóbiskoltam az ágya mellett. Ezt azóta is hálásan köszönöm a sorsnak, mert akkor még tehettem érte valamit. Nagyon sok elmaradt hónap talán pótolhatatlan érintése volt benne ebben az akkori együttlétünkben.
Aztán elkezdődött újra az, ami miatt oly hamar megszakadt régebben is a pár-kapcsolatunk: a folyamatos panaszkodás, elégedetlenkedés. Talán Ágota észre sem vette ezt magán, hisz természetes módon ebben élt. Folyamatos félelmek, idegeskedés, pánik. Még mentőt is hívatott magának, szívelégtelenséget produkálva. Persze a mentőorvos csak mosolygott az egészen, azt hiszem jól látta a figyelemfelkeltési szándékot.
Lehet, hogy tudat alatt működtek az ő rendszeres betegség-szindrómái. A terhessége alatt is számtalanszor volt rá eset, végül nem is ment ki a mentő, már ismerték.
Az én ideiglenes odaköltözéseimet végül a nagymama bírta a legkevésbé elviselni, noha Ágotával nem adódott konfliktusunk akkor. Szívpanaszokkal került kórházba. Közel kétheti színrelépésem nagyjából felét tehát orvosi rendelőkben és kórházi osztályokon töltöttük. Ágota kiborult, teljesen pánikba esett és természetesen rajtam vezette le az idegfeszültségét.
Szeretetnek, egymáshoz tartozásnak nyoma sem volt benne. Csak álltam és nem értettem, kaptam hideget és meleget egyaránt és akkor ez észhez térített.
Megkaptam azt a visszajelzést a Mindenségtől, ami akkor immár végérvényesen bebizonyította a számomra, hogy nincs keresnivalónk egymás mellett. Fogtam a kis batyumat és csendben kiléptem az ajtón, nem törődve az utánam kiabált szitkokkal, átkozódással. Csak az az érzés munkált bennem, el innen minél hamarabb, minden áron.
Végleg felkerült az i-re a pont. Megerősödött az, amit addig is tudtam, csak el akartam felejteni: nekünk Ágotával nem lehet közös életünk! Mindkettőnknek túl nagy erőfeszítésébe került olyannak lenni, amilyenek akkor és ott nem voltunk, nem lehettünk. Nekem nagyvonalúan szeretetteljesen elfogadónak és kibillenthetetlennek, neki félelemmentesnek, bizalomtelinek és elégedettnek kellett volna lenni.
Bennem mindenesetre elég hamar előjött a régi érzés: Mit keresek én itt? Ez nem az én világom, rendkívül nehezemre esett újra és újra életenergiával feltölteni mindkettőnket, akaratlanul is Edinával eltöltött szeretetteli pillanatok és a belőle sugárzó elfogadás és megbecsülés jutott eszembe.
...

Újra egyedül maradtam az életem történéseiben, a házam építésével, a munka-nélküliségemmel és saját magam érzéseivel, gondolataival.
Szomorú voltam, hogy csalódnom kellett magamban, hogy megint hagytam magam a „hintába” beültetni és hogy a női vonzerő csábításának már megint nem tudtam ellen-állni, erősebb volt a tudatosságomnál.
Szomorú voltam, hogy így végleg elve-szett a lehetőség ami persze valójában soha sem volt ott – ,hogy igazi apja lehessek Dorkának. Azzal vigasztaltam magam, mint annyiszor később is, hogy majd ha felnő és tényleg lehetőség lesz személyes kapcsolatra vele, ha majd négyszemközt tudunk két felnőtt ember szintjén beszélgetni, talán betölthetem még ezt a szerepemet. Ezzel együtt örültem, hogy végleg nyugvópontra jutott bennem az Ágotával való kapcsolatom, biztosan kellett még ez a késői megerősítés.
Edináról tudtam, hogy a szabad életet éli és nem akartam ebben korlát lenni, főleg azután, hogy miattam szakadt meg a kapcsolatunk. Éreztem, hogy van mit bepótolnia az életében, egy kimaradt időszakot, az önálló döntéseket és a saját lábra állást.
...

Nem akartam végleg megszakítani a kapcsolatot vele, mert a régi szoros kötődésünk és egymásra hangoltságunk azt jelezte felém, lehet még közös jövőnk, bármi is a pillanatnyi állapot. Így tehát egy-egy jelzés értékű sms-t küldtem neki, éreztetve vele hogy még jelen szeretnék maradni az életében. Addigi kapcsolatunkban talán ő kötődött jobban hozzám, akkor pedig én próbáltam nagyon óvatosan és háttérből a képben maradni. "

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése