Sokan kértétek tőlünk, akik olvastátok a történetet, hogy
írjuk meg a folytatást. A vázlat el is készült – meglepően (?) hosszú lett.
Aztán nem történt semmi. Én nem írtam, Atilla mással volt elfoglalva, pihent a
lista a számítógépen.
Nemrég aztán megkaptuk az isteni fenékberúgást: nincs mese,
folytatni kell. A történet úgy kezdődött, hogy megjött az útmutatás, hogyan
tudom kibontani mindazt, amit tudok a lehető legtöbb embert szolgálva. Olyan
érzés volt az ihlet pillanata, mintha megnyílt volna bennem egy ajtó és
megláttam egy ösvényt. De csak az első lépést és valami halvány körvonalat.
Azonnal a tettek mezejére léptem és megígértem Nektek a folytatást. Csakhogy az
ösvény következő szakasza nem akart megfényesedni bennem. Egyre frusztráltabb
voltam, tele házimunka-pótcselekvéssel, mert azt éreztem, hogy írnom kell, de
nem jött az ihlet. Anélkül pedig az egész csak egy iskolai dolgozat lenne,
illetve most még az sem, mert maga a pontos téma sem teljesen világos előttem.
Ebben tipródtam már hetek óta. Az életünkben közben több
szinten beindult az áramlás, amit nagyon élvezek, de ez még idegesítőbbé tette
az új utam megtorpanását, mert LÁTOM az ösvényt és mégsem jön a következő
lépés, pedig én is kíváncsi vagyok, ráadásul benneteket is felcsigáztalak.
Közben kaptam egy levelet egy számomra nagyon fontos
Baráttól, aki a könyvben csak mellékszálnak érződik, de a sorok között és az én
lelkemben nagyon ott van. Az akkori történet szempontjából nem látványos, de
fontos az ő léte. A közelmúltban a súlyos betegsége miatt átértékelődött a
kapcsolatunk, így amikor ő azt írta: „folytassátok!”, emellett már nem mehettem
el úgy mint eddig, hogy persze, MAJD folytatjuk. Ez ugyan nem tudatosult, csak
azt éreztem, hogy tényleg fontos megírni, mi is történt azután. Bő egy héttel
később szinte egyszerre ébredtünk rá Atillával, hogy a következő lépés:
folytatni kell a Sorsfonatot.
Gyorsan el is kezdtem írni, de hamar rájöttem, hogy az az
időszak már nem olyan éles bennem: tudom mi volt, mit hogyan éltünk meg, de a
sorrendek, az apró-cseprő, mégis jelentős történések már kavarodnak bennem.
Felkutattam hát a régi levelezéseimet, így kigömbölyödött a kép és most már
nincs akadály: írjuk tovább a történetet.
Arról, hogy milyen érzés (piszok nehéz), miért és hogyan hat
egymásra a múlt és a jelen, nemsokára írni fogok.
Edina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése