2015. december 10., csütörtök

Felkészülés az aranykori tudatosságra - Nyakig ülünk…



Felkészülés az aranykori tudatosságra

Nyakig benne vagyunk az átalakulásban. Ha körülnézünk ezt érzékelhetjük a politikai erővonalak változásában, a szűkebb környezetünkben zajló folyamatokban, sőt jó esetben saját magunk mentalitásában is. Vannak, akiket ez a változás félelemmel tölt el, vannak akiket izgalommal teli várakozással. Több nagy spirituális tanító, filozófus és kutató hangoztatta a múltban és a jelenben is, hogy az élet maga a változás. Ha megállna a változás, a fejlődés, az maga lenne a halál. Igen ám, de a változások megélése szintén igen változó lehet, attól függően, hogy milyen nézőpontból tekintünk rá. Csupán az anyagi jólétet kergető, hitehagyott ember, aki egoista és materiális szemszögből nézi a történetet, értetlenül, félelemmel eltelve áll a fejlemények láttán, mert fenyegetve érzi magát és a látszólagos kényelmét. A különböző eltorzult és megkövesedett hitrendszereket gondolkodás és éberség nélkül átvevő fanatikus „hívők” sem értik, hogy miért történnek a Világban szörnyűségek. Pedig az apokalipszis elkezdődött. A legbenső érzéseinket és jellemző mentalitásunkat nem fedhetjük el holmi spirituális blablával, mert magasabb (holografikus) szinten az energiák kisugárzása és kölcsönhatása határozza meg, hogy mi történik velünk. Ez olyan, a Világot működtető rendező elv, amit nem lehet manipulálni, becsapni, elterelni.
A bölcsebbek próbálnak az új világkorszak uralkodó minőségeivel lépést tartani, ezért elköteleződtek a változtatás mellett. Ez a változtatás nem a környezetünk, gyerekünk, párunk, szüleink, barátaink és ismerőseink megváltoztatását jelenti, hanem egy belső alkímiai folyamatot. Ehhez kapjuk a mindenségtől a segítségeket, a helyzeteket, amelyek megmutatják, hogy mivel van dolgunk, megmutatják meddig jutottunk a feltétlen szeretet eléréséhez vezető úton. Egy keleti történet szerint egy ember, akinek rosszra fordult az élete, elment a bölcs remetéhez, mert segítségre vágyott. Vége-hossza nem volt a panaszkodásának. Egyre mélyebben merült az önsajnálatba, de a bölcs csak ilyeneket válaszolt neki: ez gyönyörű, ez fantasztikus, ez nagyszerű.
Aki érti a lényegét a fenti történetnek, az tisztában van azzal, hogy saját életünk történései gondolataink, döntéseink következményei, bármennyire is azt a látszatot akarjuk kelteni, mintha a körülmények, vagy más emberek áldozatai lennénk. A tanító helyzetek pedig a Mindenség (Isten), fejlődésünket előmozdító történései. Az is igaz, hogy mások saját magukkal kapcsolatos feladatait sokszor jobban látjuk, mint a sajátunkat, mert ahhoz nem kell bátorság és erő.
Egy ilyen jellemző feladat saját határaink megismerése és annak lényünk szeretetéből, valamint az élet tiszteletéből fakadó védelmezése. A lebomló világkorszak tomboló élősködő mentalitása rendszeresen összekeveri a jóindulatot, szeretetet és segítőkészséget a hülyeséggel, a gyengeséggel és a baleksággal. A segítő, tanító életfeladatú emberek hatványozottan kaphatják a nyakukba ezt a viselkedést, ha nem elég óvatosak, és nem hallgatnak időben a megérzéseikre.
Azok, akik születésük óta megszokták, hogy a szüleik mindent „alájuk toltak”, minden feladattól és kötelességtől megmentették őket, vagy akik egyszerűen a könnyebbnek látszó élősködő mintát tanulták el a médiából, a fogyasztói társadalom gyarmattartó vezetőitől, azok nem is értik, miért omlik össze minden egy pillanat alatt az életükben. Miért nem tudják egyszer csak a hazugságaikat, önbecsapásaikat tovább éltetni, miért fordulnak el tőlük az emberek. Akiknek eddig az energiáit szívták (talán öntudatlanul), egyszer csak lelépnek.
Erős tanító helyzet ez azoknak is, akik rendszeresen hagyják magukat csőbe húzni, talán figyelmetlenségből, talán gyávaságból, talán a szeretet félreértelmezéséből eredően. Ezek az emberi játszmák sokszor ártalmatlannak látszó felajánlással kezdődnek, de nagy árat fizet valaki, ha egy élősködőtől valamit elfogad, mert ő hideg fejjel köt üzletet és jól alakítja a szerepét. Ezután már van hivatkozási alap a követelőzéshez, vagy a lelki terrorhoz, esetleges bűntudatkeltéshez, ha a másik rájön a beetetésre és ki akar szállni a játékból.
Ilyenkor kérdezi fel a sors, hogy mennyire fejlett az emberismereted, mennyire tudod magad képviselni. esetleg mennyire függsz mások ítélkezésétől. Mennyire szereted saját magadat akkor is, amikor valaki bűntudatot próbál kelteni benned, vagy nem felelsz meg az aktuális társadalmi elvárásoknak. Kiderül, hogy milyen magas a rezgésszinted, mennyire tudsz saját középpontodban, nyugalomban maradni. Olyan „edzések” ezek az élethelyzetek, melyek igazi beavatást adhatnak, függetlenül a hangzatos tanfolyami végzettségektől, vagy pénzért vásárolt titulusoktól. Aki sikeresen megoldja ezt a feladatot (mer önmaga lenni), az mindenképpen többként jön ki a játszmából, telve önbizalommal, megőrizve magában azt az isteni életenergiát, amit saját fejlődésének útjához kap, nem pedig az élhetetlen élősködők folyamatos feltöltésére.

Atarvis


Nyakig ülünk…

Nyakig ülünk valamiben, ki a nehézségben, ki a boldogságban. Ami közös mindenkinél, hogy változás van, ahogy körülnézek, mindenhol ezt látom. Gyakorlatilag minden család, minden ember érintett körülöttem.
Nemrég valaki megkérdezte tőlem, hogy szerintem az Aranykor küszöbén vagyunk-e már. Szerintem nem. Már nem a küszöbén. Bár sok-sok bajt, nehézséget és tragédiát láthatunk, de emellett van egy másik oldal is, amit nekem most könnyű észrevennem, mert napi szinten élek benne. És ez a szépség, a jóság, a kegyelem és a haladás. Amint az ember erre tud fókuszálni, a sötétség, halál és tragédia máris a kontrasztot jelentik.
Nálunk véget ért a hét szűk esztendő. Váratlanul, villámcsapásként érkezett és fordult a világunk ellenkező előjelűre.
Ezt persze nem adták ingyen, hiszen az elmúlt években keresztülmentünk nagyon sok krízisen és megpróbáltatáson. Voltak vizsgák, amiken megbuktunk. De utána talpra állva vártuk a következőt és elkötelezetten próbáltuk meg újra és újra. Mert hittünk benne, hogy van értelme. Hittünk benne, hogy jobb jövőt tudunk magunknak építeni. És tudtuk, hogy minden egyes alkalommal, amikor padlóra kerülünk, fel kell állni.
Egy jó barátom mondta, amikor épp nagyon el voltam keseredve, hogy már megint padlót fogtam: „igen, padló, de vedd észre, ez már egy lépcsőfokkal feljebb van”.
És ezt nagyon fontos észrevenni. Nem ugyanott vagyunk, sohasem!
Ami nálunk kulcsfontosságú volt, az az elköteleződés. Letettük a voksunkat a változás mellett. Rájöttünk, hogy semmi más nem vihet előre, semmi más nem teremtheti meg a boldogságot. Márpedig célunk az – neked is, aki ezt olvasod -, hogy boldogok legyünk. Ez olyan hajtóerő, ami minden emberbe bele van kódolva. Sokmillió (milliárd?) ember él belefásulva, mert nem látja, nem hiszi, hogy másként élhet, mint ahogyan jelen pillanatban. Nekik még nem elég rossz. Ők még nem döntötték el, hogy hajlandóak a változást meglovagolni. Ők azok, akik meggyőződéssel vallják, hogy a hiba másokban van, minden rosszról a társadalom, a kormány, a terroristák vagy az anyósuk tehet. Így is lehet élni, ez az ő választásuk.
Változás volt, változás van és változás lesz. Ez nem kérdés. A kérdés az, hogy ezt elfogadod és vele indulsz tovább, vagy hagyod, hogy tehetetlenül dobáljon és a sziklákhoz csapkodjon?
Miért fáj annak, aki ellenáll? Mert fél. Mert akad. Mert nem hisz abban, hogy őérte van.
Amint megtalálod önmagadban a kulcsot, átkattan egy kapcsoló és elkezded másképp látni. Persze rossz, amikor elhagy a szeretőd vagy kirúgnak a munkahelyedről. Viszont pont ezek azok a helyzetek, amik a segítséget hozzák, amint meglátod a saját felelősségedet.
Ugyanis már érezted jó ideje, hogy nem az igazi a kapcsolatod. Már megbámultál te is másokat, jó ideje nem is siettél annyira haza a másikhoz. Utáltad a hétfő reggeleket, ki voltál égve eleged volt a kollégákból. De nem léptél. Még vártál valami csodára, ami instant megoldás, ami fájdalom és nehézség nélkül való.
A rossz hírem: nem megy fájdalom nélkül. Mert kapaszkodunk valamibe, ami nem igazán jó és nem akarjuk elengedni, amíg nincs itt a sokkal jobb. De a sokkal jobb nem jön, amíg a régit, a rosszat, a nem téged szolgálót el nem engeded.
A jó hír ezzel szemben: amikor a Sors meglépi a fájdalmas szakítást vagy kirúgást, akkor már túl vagyunk a nehezén. Megúsztuk, hogy mi lépjünk. Innen már csak (?) el kell fogadni és meglátni a nyitott ajtót. Mert abban a pillanatban amikor a másik becsukódott, kinyílt a következő. Egy új periódus kezdete.
Állsz a küszöbön. Minden változik. Mit választasz? Ki a „hibás”? Van egyáltalán hibás? Vagy ki a felelős? Ki a te sorsod kovácsa?
Nem kell előre tudnod minden lépést. Elég ha figyeled a belső hangot és a következő lépést már ezzel a meggyőződéssel teszed: a változás ÉRTEM van!

CsE


2014. október 26., vasárnap

Szülővé születünk


Születés az ősök útján


Motoszkálás… Motoszkálás!...
Hány óra? Kint tök sötét van, Edina rendezkedik a szobában, ki-be mászkál, rakosgat. Próbálok visszaaludni, mindhiába. – Abbahagynád?
Végre csönd. Visszafekszik, alhatok tovább.
Újra felébredek, kintről a fürdőszobából fény szűrődik ki. Ez már gyanús. Két héttel a „vakriasztás” után talán meghallotta a gyermek a hívást? Hiszen tegnap mondtam: Gyere, várunk, itt az idő!
Szülünk?
Edina áll a szobában az ismerős ringatózós pózban, arca átszellemült. Már nem is kell válasz, ezt ismerem. Rögtön kipattan a szemem, éber vagyok, tudom a dolgom. Ahogy az már a szertartások előtt rendszeresen szokásom hívom a segítőket, most leginkább Boldogasszonyt, az istenanyát. Eltölt a nyugalom. Minden rendben!
A sors szépen felkészített minket, amíg idáig eljutottunk: bába nélkül szülünk, csak mi ketten, apa és anya van jelen. No meg persze a három közös gyerekünk, akik éjszaka lévén mélyen alszanak.
Csabi fiunk nyitotta a sort hét évvel ezelőtt, ő hozzá kötődik a legelső otthonszületés élményem a felkészüléssel, a hitünk megtartásával, hogy miden rendben van és minden rendben lesz. Akkor értettük meg a gyermek isteni rendeltetését és tanultuk meg feltétel nélkül elfogadni az érkezőt, bármilyen is lesz, elfogadni a történéseket, bármi is alakul. Természetes születés volt, bábával, segítőkkel, olyan volt mint egy szép álom, minden és mindenki a helyén.
Kadosa volt a következő. Nála már nem tudott ideérni a bába, olyan gyorsan jött. Ő azóta is olyan mint egy kis buldózer. Jött a következő fokozat a beavatásban. Nem volt mese, Edina guggoló testhelyzetben préselte ki a gyereket a félig kész fürdőszobánkban, a mosdótálba kapaszkodva, alatta többrét hajtott pokróc és az elmaradhatatlan dekubitusz lepedő. Enyém volt a feladat, fogadni a kisfiamat. Az „utómunkákat” már a bába segítette, a köldökzsinórt ismét én kötöttem el és vágtam el.
Két és fél éve Hajnácska szintén új tapasztalatokat hozott magával a születésekor, leginkább Edinának. Érthető lett számunkra, miért is olyan fontos a megfelelő testhelyzet kiválasztása a kitolásnál. A köldökzsinóron csomó volt, mégis minden rendben lett. A homeopátiás vérzéscsillapítás is remekül működött.
Most pedig itt vagyunk egymással, az elmúlt évek sok-sok súrlódásai és vitái a múlt süllyesztőjében, a bizalom és a szeretet teljes, csak a feladat és a pillanat létezik.
Hajnácska felébred. Még van idő a vajúdás közben összebújni hármasban (négyesben), elmagyarázni a kislánynak, hogy mi is történik. Ő is érzi, itt most történés van. Alig lát ki a szemén, de látszik, sehogy sem akar lemaradni. Nagy, okos szemei a távolba révülnek. Újra egyenletes szuszogás hallatszik. Visszaaludt.
Edina beköltözik a fürdőszobába. Egy teli kád meleg vízben fekszik, én mellette őrködöm. Még egyikünk sem tudja pontosan a folytatást. Mindketten nyugodtak vagyunk, tudjuk a legfontosabb feladatunkat: jelenlét minden pillanatban és a képességünk, tudásunk alkalmazása. Az összehúzódások rendre megjönnek. Aztán valami hirtelen változik.
Ez már a kitolás, Edina megérinti a gyerek fejét a szülőcsatornában. Én már erre nem vagyok hajlandó. Hol szülsz? Most dönteni kell! A kád vagy a szoba?
Pillanat alatt leterítem az ágy elé a vastag, puha pokrócot, rá a dekubituszt. Edina még a kádban, sietek vissza. Épp a következő tolófájás jön. Érzem, menni kell! Ne várj! Most gyere, mert különben már nem jössz ki a kádból. Ketten megyünk befelé, Edina rám támaszkodva. Négykézláb helyezkedik el az ágy előtt, annak szélére támaszkodva.
És most jön a csodafogás! Hála néked Márti, hogy megmutattad napokkal ezelőtt. A „csípőlapátot”, nyomom két oldalról párom csípőcsontját hátul és fönt, alul jön a baba. El kéne engednem??? - El ne engedd!! Nyomd tovább!!
Edina tartja Buda Zalán fejecskéjét, néhány másodperc múlva kicsusszan a kis testecske is a puha pokrócra. Megszületett Németh Buda Zalán!
Öröm és izgalom. Nézzük, minden rendben? Felsír a baba, de nagyon hörgős az első levegővétele. Az orrszívó kevés. Párom pillanat alatt bekapja a kicsi orrát és kiszívja, kiköpi a váladékot, már szabad az út.
Felsegítem kettőjüket az ágyra. Buda Zalán feltűnően szép rózsaszínű kisimult, kissé még bátortalanul keresi a cicit. Megtalálja. Jé, a köldökzsinóron itt is csomó, mint Hajninál.
Edina boldog, a helyzethez képest feltűnően fitt, semmi repedés. A méhlepény háromnegyed óra múlva jön, elkötöm a köldökzsinórt, már csak itt-ott látszik benne vér. Elvágom a sterilizált ollóval. Az én feladatom most a méhlepény vizsgálata, teljesen ép. Régi hagyomány szerint fogjuk elültetni egy facsemete alá.
Közben felébrednek a gyerekek. A fiúknak már ismerős a helyzet, a szülés alatt csendben figyelnek mindhárman, érzik a pillanat jelentőségét.
Az ágyon öten összebújva. Edina az újszülöttel a mellkasán, Hajni, Kadosa és Csabi. Együtt örülünk. 

 Atarvis




A hetedik te magad légy…

 Ez volt a hatodik szülésem, gyönyörű volt és természetes. Már a várandósság felétől kezdett körvonalazódni a tény: nem elég, hogy itthon szülünk, de immár bába nélkül. Ez az ötödiknél még felelőtlenségnek tűnt volna, most pedig teljes természetességgel kúszott a lábunk alá az út.
A párom ezt nagyon hamar érezte és tudta, nekem még szükségem volt időre és felkészülésre, de azt én is éreztem, hogy ezt akarom, ez a helyes döntés. Folyamatosan szívtam magamba az információkat és a babavárás harmadik harmadát teljességgel a ráhangolódásnak szenteltem.

Már a 37. héttől „szülni akartam”, meggyőződésem volt, hogy szeptemberi lesz a gyerek hát ebben igencsak tévedtem.
Volt egy vakriasztásom is, amikor szépen beálltak az ötperces fájások. Épp a szomszéd faluban volt egy dúla barátnőnk, őt ugrasztottuk a gyerekekre vigyázni, de leállt a folyamat és az egészből végül egy néhány napos „minikurzus” lett. Már előző nap elmondott sok-sok praktikus tanácsot és jólesően támogatta az elhatározásunkat. Minden tőle telhetőt átadott nekünk, amiről érezte, hogy fontos lehet.
Ezután többször volt erős összehúzódás, amikor felcsillant bennem: „hátha…!”, aztán egy idő után beletörődtem és eldöntöttem, nem görcsölök ezen tovább, inkább élvezem az „együttlétet”.
Október 13.-án este megkértem a babát, hogy valami egyértelmű dologgal (magzatvíz) jelezze, ha megindul kifelé, mert már elég volt a szülés-erősségű jósló fájásokból, amikben annyiszor csalatkoztam. Ezek után éjjel kettőkor, amikor kimentem a fürdőszobába, szembesültem is azzal, hogy szófogadó a csemete: szivárgott a magzatvíz.
Egy pillanat alatt felébredtem a félálomból (mert az elmúlt időszakban megtanultam félálomban mászkálni a vécére mindezt merő önvédelemből). Szóltam Atillának, aki épp akkor fordult a másik oldalára, hogy még pihenjen, mert hamarosan szükségem lesz az erejére és nekiláttam az előkészületeknek. Kimostam a kádat, előszedtem a dekubituszokat, egyebeket a szüléshez, kikészítettem a gyerekek reggeli ruháját és elrámoltam a szárítóról. Közben Atilla morgolódott kicsit, mert a padló eléggé nyikorgott, ahogy jöttem-mentem a szobában.
Három óra körül ráeszméltem, hogy egyetlen összehúzódásom sincs, úgyhogy gyorsan visszabújtam az ágyba, hátha a lazítás segít. Ez be is jött, szépen elindultak a fájások amik nem is fájtak. Négy óra körülre szépen be is erősödtek, de nem jöttek túl sűrűn, így nagyon kényelmesen telt a vajúdás. Magamban megkértem Földanyát, Holdanyát és Vízanyát, hogy legyenek a segítségemre.
Közben Hajni felébredt, Atilla bújt vele össze helyettem és próbálta visszaaltatni. Egy darabig így hárman vajúdtunk, a kontrakcióknál én „felpattantam”, táncoltam, ringatóztam, aztán a még mindig hosszúcska szünetekben odabújtam én is és hárman szuszogtunk az ágyban.
Vártam, hogy elaludjon a kicsilány, de hiába, így végül öt óra körül egyedül mentem a fürdőszobába és szépen belecsobbantam a forró vízbe. Néhány perc múlva megjelent Atilla: Hajni visszaaludt.
Az összehúzódások némileg sűrűsödtek és erősödtek, Atilla folyamatosan poénkodott, rengeteget nevetünk. Hamarosan gyanús lett, hogy közeleg az utolsó szakasz, el kellett döntenem, hol akarom megszülni a babát, hogy elő tudja készíteni a terepet. Az ágy elé terítette a vastag plédet, közben a fájásoknál visszaszaladt és fogta a kezem, támasztotta a hátam amikor nem bírtam felállni. Ha álltam, akkor a dúla barátnőtől tanult csípőnyomást alkalmazta, ami hihetetlen jó volt: nagyságrenddel csökkentette a fájdalmat. Én még mindig nem voltam biztos benne, hogy „közel a vég” (Atillával ellentétben ő tudta és sürgetett is, hogy induljunk vissza végre a szobába), ezért két fájás között „megvizsgáltam” magam és hihetetlen élmény volt, hogy kitapogathattam a babám kemény kis buksiját nem túl messze a kijárattól. Na innen már nem kételkedtem én sem, viszont nagyon sűrűn jöttek a fájások és nem sikerült elindulni a következő előtt. Atilla egyre türelmetlenebb volt, valljuk be joggal. Nagy nehezen és meglepően gyors tempóban mentünk végül a szobába. Közben Hajni felébredt, de nagyon ügyesen csendben félreállva nézte az eseményeket: érezte, hogy most nincs lacafaca, apa anyának segít, mert itt van mindjárt a kistesó.
A vastag takaróra térdeltem, a felsőtestemmel az ágyra támaszkodva. Atilla hátulról nyomta a csípőmet és az immár hanggal előadott következő fájásnál leért a baba feje a gátamhoz. Szóltam Atillának, hogy most majd a gyereket kell megfognia, de amikor kezdte elengedni a csípőmet, akkor annyira visszaerősödött a fájdalom, hogy mondtam neki: te csak nyomd tovább, majd én megfogom. És a következő tolófájásnál szépen a kezembe buggyant a fejecske, a rákövetkezőnél pedig szépen kicsúszott az egy-két centire lévő takaróra az egész teste. Én feltérdeltem és ölbe vettem. Amit először megláttam, hogy neki is, mint anno Hajninak, csomó van a köldökzsinórján. A baba gyönyörű volt és szép rózsaszín, de a levegőt akadozva vette, így végül a számmal leszívtam a nyákot a nózijából.
Még épp azt találgattuk, hogyan is kecmeregjek az ágyra, amikor nedvességet éreztem: hát nem lepisilt ez a néhány perces kis kölök?
Egyszerűen minden tökéletes volt, könnyű és harmonikus. Mindent tudtunk, amit kellett, mert a felkészülési időben megkaptuk a szükséges információkat. Nem lettem szakavatott bába, Atilla sem felelne meg a dúla-vizsgán. Ami viszont akkor és ott kellett, minden megvolt. Nem aggódtunk, amikor a lepény fél órával a szülés után nem akart kijönni: adtunk neki még időt. Az esetleges vérzésre homeopátiás szerrel készültünk: nem volt rá szükség.
A gyerekek teljes természetességgel élték meg az eseményt, a vér látványa sem okozott gondot. Ők kérdeztek, mi válaszoltunk és az ő szintjükön teljesen érthetővé vált minden. Látták, érezték és a beszélgetés után tudták is: ez így van rendben.
Az élet pedig megy tovább, mintha mi sem történt volna. Semmi akadás, kihagyás. Épp csak ismét egy szuszogással több van a picinyke házikónkban.
Köszönöm a Mindenségnek, hogy támogatta a vágyunkat és ez a szülés ilyen lehetett!

Csodina

2014. október 3., péntek

Riport

A RádióQ műsorában Gulyás Erika beszélgetett velünk.

"Egy család története, akik a város és a mókuskerék helyett a szabad életet választották.
Beszélgetés a szabadság és a rabszolgaság áráról, az aranykori értékrendről, otthonszülésről, otthonoktatásról, párkapcsolatról."

2014. április 21., hétfő

A Sorsfonat folytatódik 2




Néha nagyon nehéz eldönteni, mit hogyan írjak le. Mert van maga a történés, vannak az érzelmek mögötte és ott van az is, hogy tudom, egy-egy szálnak mi lett a folytatása akár több év távlatából.
Ilyen az, amikor egy mondat egy levélből kiugrik és azt akarom mondani nektek: ide tegyetek egy piros felkiáltójelet a margóra, mert ez most ugyan csak egy a sok mocskolódó átkozódó fröcsögés közül, amit akkor kaptam de ez bizony pár év múlva önbeteljesítő jóslattá változik. Félelmetes, hogy bizonyos dolgok már évekkel korábban kicsíráznak és mire fává nő és rádől arra, aki megteremtette, már fogalma sincs arról, hogy ő volt az, aki az átkot kimondta a saját fejére.
Mindezek mellett döbbenetes olvasgatni az akkori naplóbejegyzéseimet. Mit gondoltam, hittem, reméltem, vártam, és mi is lett mindezekből. Nagyon sok álmom teljesült, amire akkoriban vágytam és rá kell csodálkozzak: sokszor mégsem elég mindez a boldogsághoz.
Tehát ennek a könyvnek a megírása sokkal többet jelent holmi krónikánál, hiszen a lelkem és a pokol bugyraiba is be kell mennem miatta. Ez fáj is és tisztít is. Örvénybe húz, majd az égig emel. Ülök a hullámvasúton, néha szédülök, máskor hangosan nevetek vagy elképedek és a színes mozaikok a történet mellett-mögött egy sokkal nagyobb szabású képet kezdenek kirajzolni.
Nagyon köszönöm Nektek lelkes Olvasók és Bíztatók, mert sokat ad ennek a könyvnek a megírása. Adok nektek valamit és közben olyan kincseket kapok a Mindenségtől, amiről soha nem mertem álmodni.
Köszönöm Nektek, hogy várjátok, köszönöm a Mindenségnek, hogy mindezt megélhettem és leírhatom.

CsE

2014. április 12., szombat

A Sorsfonat folytatódik



Sokan kértétek tőlünk, akik olvastátok a történetet, hogy írjuk meg a folytatást. A vázlat el is készült – meglepően (?) hosszú lett. Aztán nem történt semmi. Én nem írtam, Atilla mással volt elfoglalva, pihent a lista a számítógépen.
Nemrég aztán megkaptuk az isteni fenékberúgást: nincs mese, folytatni kell. A történet úgy kezdődött, hogy megjött az útmutatás, hogyan tudom kibontani mindazt, amit tudok a lehető legtöbb embert szolgálva. Olyan érzés volt az ihlet pillanata, mintha megnyílt volna bennem egy ajtó és megláttam egy ösvényt. De csak az első lépést és valami halvány körvonalat. Azonnal a tettek mezejére léptem és megígértem Nektek a folytatást. Csakhogy az ösvény következő szakasza nem akart megfényesedni bennem. Egyre frusztráltabb voltam, tele házimunka-pótcselekvéssel, mert azt éreztem, hogy írnom kell, de nem jött az ihlet. Anélkül pedig az egész csak egy iskolai dolgozat lenne, illetve most még az sem, mert maga a pontos téma sem teljesen világos előttem.
Ebben tipródtam már hetek óta. Az életünkben közben több szinten beindult az áramlás, amit nagyon élvezek, de ez még idegesítőbbé tette az új utam megtorpanását, mert LÁTOM az ösvényt és mégsem jön a következő lépés, pedig én is kíváncsi vagyok, ráadásul benneteket is felcsigáztalak.
Közben kaptam egy levelet egy számomra nagyon fontos Baráttól, aki a könyvben csak mellékszálnak érződik, de a sorok között és az én lelkemben nagyon ott van. Az akkori történet szempontjából nem látványos, de fontos az ő léte. A közelmúltban a súlyos betegsége miatt átértékelődött a kapcsolatunk, így amikor ő azt írta: „folytassátok!”, emellett már nem mehettem el úgy mint eddig, hogy persze, MAJD folytatjuk. Ez ugyan nem tudatosult, csak azt éreztem, hogy tényleg fontos megírni, mi is történt azután. Bő egy héttel később szinte egyszerre ébredtünk rá Atillával, hogy a következő lépés: folytatni kell a Sorsfonatot.
Gyorsan el is kezdtem írni, de hamar rájöttem, hogy az az időszak már nem olyan éles bennem: tudom mi volt, mit hogyan éltünk meg, de a sorrendek, az apró-cseprő, mégis jelentős történések már kavarodnak bennem. Felkutattam hát a régi levelezéseimet, így kigömbölyödött a kép és most már nincs akadály: írjuk tovább a történetet.
Arról, hogy milyen érzés (piszok nehéz), miért és hogyan hat egymásra a múlt és a jelen, nemsokára írni fogok.

Edina

2014. február 3., hétfő

Mi lesz veled gyerekkor?

"Valamikor a hetvenes években, amikor általános iskolába jártam, minden olyan egyértelműnek tűnt. Mikor az ember betöltötte a hatodik évét, iskolába ment. Mivel mindenki ezt tette, fel sem merült a kérdés, hogy lehetne-e másképpen. Megszoktuk a korlátokat, a fegyelmet, a feleléseket és dolgozatírásokat, élveztük a kedvenc tantárgyaink, tanáraink óráit és elviseltük a számunkra taszító témákat és a tehetségtelen tanárokat. Arra határozottan emlékszem, hogy minden évben izgalommal teli kíváncsisággal lapoztam át az újonnan megkapott tankönyvek közül az irodalom, a történelem és a természetismeret könyveket, még a tanítás megkezdése előtt. Nekem nem adódtak különösebb problémáim egyik tantárggyal sem, mert szinte minden érdekelt, és eléggé kötelességtudó voltam. Akkor még azt hittem, hogy kötelességem minél több lexikális tudást megszereznem, mert majd később ennek mennyisége méri meg a felnőtt értékét az életben. Nem is tűnt fel nekem – az elfojtásra és kötelességteljesítésre programozva –, hogy szívem szerint mivel is foglalkoznék egész nap, mi az a terület, amelyik annyira érdekes és izgalmas, hogy szinte nem is tudnám a kíváncsiságomat, érdeklődésemet kielégíteni. Úgy gondoltam, hogy a „nemszeretem” tantárgyakon is kutya kötelességem átpréselni magam, hiszen valami nagy baj lehet később belőle, ha lemaradok a többiektől és nem teljesítem a kötelező elvárásokat. Az én korosztályom erre lett nevelve, beprogramozva, akiben pedig túltengett az individualizmus, azt kegyetlenül bedarálta, vagy kiközösítette a rendszer.
Jóval később, már a negyvenes éveim kezdetén – mikor a begyűrűző globális kapitalizmus kezdte kiirtani az emberhez méltó munkakörülményeket és bevezette az irreális elvárások és félelem alapú munkaszervezés módszerét – láttam át a rabszolgaképzésnek azt a gépezetét, amit manapság az oktatási rendszer szolgál. Ebben a rendszerben dolgoznak azok a pedagógusok is, akik próbálnak ellavírozni a hatalom (gazdasági érdekcsoportok) követelményei és az emberi szellemek és egyéniségek természetes szándékai, viselkedése közt. Ez persze az egyre szűkebb szabadságfokot tartalmazó, egyre kategorikusabban körülhatárolt és kényszervezérelt folyamatban egyáltalán nem könnyű. Egyre nyilvánvalóbbá válik az ellentmondás a globális rabszolgatartók által megkövetelt „be kell állni a sorba” viselkedésminta sulykolása és a szabad gyermeki lélek önkifejezése és annak fejlesztése közt.
Csabi fiam hat éves, rendkívül fogékony, érdeklődő, gyors észjárású és kellően öntudatos egyéniség. Abban a korban van, amikor egy percet sem gondolkodik még a vágyai és pillanatnyi érzései, gondolatai kifejezésének módján, szemtelenül őszinte és akaratos. Nem szeret szerepelni, ezt többször is kifejezte az elmúlt időszakban. Az utóbbi időben rendre meg szerette volna úszni a reggeli közös tánctanulást (ami egyébként nekem például szimpatikus fejlesztés). Mit tehetnek ezzel az óvónénik, akiknek ugye hivatalból kiadott feladat a „rabszolgaképző” iskolára való felkészítés? Ideig-óráig még eltűrték, némi fejcsóválás kíséretében a gyerek visszahúzódását, de egyre inkább szorít az idő és ahogy említettem, be kell állni a sorba. Ma megtört a jég, az óvónéni közölte a fiammal (aki megbeszélte volna vele a kívánságát): „Nincs ilyen hogy nem!” Tehát nem lehet egy gyereknek rossz napja, vagy nem húzhatja ki magát pillanatnyi érzése szerint a kötelező foglalkozásból. Mint ahogy később az általános iskola egyen-embermasszát termelő képzéséből sem választhatja ki a neki tetsző és nem tetsző, érdekes, vagy érdektelen dolgokat. Hiába, hogy később úgyis a felejtés ködébe vész a véres verejtékkel bemagolt teljesen felesleges információ, nem lehet az így elpocsékolt energiát hasznos, későbbiekben jól kamatozó területen felhasználni. Nem is beszélve arról, hogy igazából ebbe fáradnak el a gyerekek, a muszájokba és az ennek következményeként fellépő fölösleges fegyelmezésbe. Ettől, és az osztályzatokkal vívott láthatatlan küzdelemben veszítik el sokan az eredendően meglévő érdeklődésüket, lendületüket, örömüket, és a tanulás szeretetét, izgalmát.
Az úgynevezett fejlett társadalmak (én visszafejlettnek hívom) tagjainak többsége annyira nincs tisztában saját maga természetes minőségével, eredendő vágyaival, annyira nem készült fel a valós életre, hogy ha összeomlana ez a virtuális tér, mely körülvesz bennünket, nem tudná magát fenntartani. A társadalmi és munkahelyi elvárásokhoz alkalmazkodva „csak” saját magunkat vesztettük el. Újra kell tanulnunk a sors pofonjai hatására megismerni gyermekkorunkban elvesztett önértékelésünket, öntudatunkat, felismerni az akkor még tisztán meglévő eredeti életfeladatunkat, vágyainkat. El kell felejtenünk a sok történelmi hazugságot és materiális világszemléletet, amit gyerekkorunkban elhitettek velünk. Ki kell teljesednünk a saját magunk életfeladatában, és a Mindenséggel való kapcsolatunkban, meg kell tapasztalnunk azt, amit már gyermekkorunkban megtapasztaltunk volna: Ki vagyok én, és ki nem vagyok én? Mit akarok és mit nem akarok?
Itt állok ötven évesen és bízom abban, hogy a nemrég elindult változások fenekestül felfordítják a Világot, hogy végre gyermekkorban tényleg megtanulhasson a felnövekvő generáció élni, bátran saját tapasztalatokat gyűjteni az átvett (halott) tudás helyett. Megtapasztalhassák a gyerekeink saját teremtő erejüket és az isteni támogatást mindenféle vallási irányzat korlátozó szándékától mentesen, természetesen és őszintén, hogy ne csak valamilyen gépezet pótolható fogaskerekeként tekintsenek magukra.

Atarvis"

"Közeledik az iskolai beiratkozás ideje és bevallom kicsit tartok tőle. Mert legkésőbb akkor ki kell nyilvánítani azt, hogy másképp gondolkodom, mint a legtöbb ember. Hamarosan színt kell vallanom!

Bár elég alternatívnak számítunk, nem vagyunk szélsőségesek és az óvodát, mint lehetőséget ki is használtuk. Sőt két csemetém bölcsődés is volt, ami számomra okozott némi bűntudatot, mégis meggyőződésem, hogy jól választottunk, amikor az élet a hozzá vezető helyzeteket hozta.

Aranyosak az óvónénik, mégis az iskola közeledtével adódott néhány olyan helyzet, amikor éppen ők erősítették meg bennem a gondolatot: nem akarom a kisebb gyerekeimet beadni a rabszolgaképzőbe! Egyszer amikor nem vittük oviba a srácokat, mert reggel inkább otthon szerettek volna maradni, akkor bizony előjött a – kvázi jogos – észrevétel: ilyet bizony nem lehet megcsinálni az iskolában!

Ez egy nagyon ártatlan és hétköznapi mondat volt, más talán nem is érzékelte volna az erejét, csak bólogatott volna, hogy bizony így van. Nekem viszont a szeretett és nagyrabecsült óvónénitől ez olyan érzés volt, mintha hasba rúgtak volna. Na nem ő, hanem a rendszer. Érdekes módon ez volt az a pillanat, amikor véget ért bennem a dilemma és eldöntöttem: nem fogom beadni a helyi iskolába a fiamat. Vagy találunk kellően „alternatív” iskolát, vagy magántanuló lesz a gyerek.

Nagyon sokat változott az életem éppen Csabi születése kapcsán, őáltala kerültem ki sok szempontból a rabszolgaságból. Vele indult az otthonszülő-karrierem és az ő születésekor lett vége az alkalmazotti létemnek is, ami akkor ugyan fájt, de azóta már tudom: hálával tartozom a kirúgásért a főnökömnek. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy éveken át próbáltunk visszakerülni a „munka világába”, de ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem vagyunk kompatibilisek a rendszerrel. Ebbe az életformába pedig bizony belefér, hogy vannak napok, amikor az ember szinte semmit nem halad, míg máskor egy délelőtt alatt hipp-hopp elkopik egy egész heti tennivaló. Ha belegondolok, ez a munkahelyen sem volt másképp, mert az ember nem gép, hogy nyolctól négyig egyformán teljesítsen. Bele lehet ugyan tagozódni, de a végeredmény biztosan nem olyan, mintha végig maximum fordulaton működtünk volna. Sőt!

A gyerekek sincsenek másképp. Van jobb és van rosszabb napjuk. Ha pedig olyan dolgot kell csinálniuk, amit nem szeretnek, akkor húzni fogják az időt, nyafognak és bizonyosan nem lesznek „hatékonyak”.

Márpedig az iskola erre nincs felkészülve és egyre inkább a húsdaráló képe úszik be a tudatomba, amikor rá gondolok. Mert az én fiacskám ügyes, okos, van feladattudata, viszont elég lassú, főleg ha éppen nem ahhoz van kedve, amit csinálni kellene. Mi lesz ebből a suliban? Lemarad, kudarc éri, frusztrált lesz és az ördögi kör már viszi is őt lefelé.

Közben ott az osztályközösség, ami szerintem eleve nem közösség, hiszen az iskolában nincs idő az önfeledt együtt-játszásra, mindenki ül a padban, csöndben, aztán a szünetben nem lehet rohangálni: ez az iskola részéről jogos (?), de a gyerek szempontjából abszolút irreális elvárás.

A gyerek még iskolásként is gyerek, bár jóval érettebb és más kihívásokra kiéhezett, mint egy óvodás, de az alapszükségletei akkor is megmaradnak. Ez pedig az önfeledt játék és a mozgás szabadsága. Ezt a kettőt pedig elveszi az iskola, ahol napi nyolc órát eltölt a gyerkőc, utána hullafáradtan vagy tanul vagy jobb esetben kidől és alszik, hogy másnap újra fel bírjon kelni korán reggel.

Amikor a legnagyobbam kezdte az iskolát, akkor volt, hogy vacsora nélkül aludt el, mert annyira elfáradt. Biztos, hogy ez a normális?

A legtöbb iskolában nyolc óra előtt csengetnek be. Becsengetés előtt negyed órával ott kell lenni, ez alaphangon is azt jelenti, hogy a gyereknek legkésőbb hét órakor el kell indulnia otthonról. Jó esetben megreggelizik, felöltözik, összekészül, mindez bizony idő. Márpedig szerintem fontosabb lenne, hogy a gyerek reggel MAGÁTÓL ébredjen, ne az anyuka vagy a vekker noszogatására, és a saját ritmusában megreggelizzen. Enélkül bizony nem egy tettrekész kisdiák fog a padban ülni csillogó szemmel, tudásra éhesen, hanem egy morcos rabszolgatanonc, aki fél a feleléstől, aki megtanulta elnyomni a valódi szükségleteit és akinek egy idő után esze ágában nem lesz, hogy tenni akarjon másokért, a világért, mert örül, ha néha az ő igényei is végre kielégülnek. Nem lesz csapatjátékos, mert már az iskola elején megtanulja, hogy az egyedi érvényesülés az egyetlen módja annak, hogy ott „valaki” legyen. És ez a „valaki” nem lóghat ki a sorból, mert azért nem dicséret, hanem büntetés vagy kiközösítés jár.

Engem sokkal jobban vonz a Summerhill szemlélete, ahol a diákok aktívan résztvevői a napjuk kialakításának. Mindamellett, hogy lehetőségük van érvényesíteni a saját pillanatnyi igényüket, mint valódi közösségben megtanulják a csapatjátékot is, mert senki igényei nem sérülhetnek hosszú távon. Ez a rendszer gyökeresen más gondolkodásmódot képvisel, ezért egészen másra tanítja meg a gyerekeket. Meghagyja a szabadságukat, miközben folyamatosan hozza azokat a helyzeteket, amikben az egyéni kiteljesedés mellett valódi közösségi emberré tudnak válni.

Nem mindegy, hogy az iskolapadban töltött évek után egy alkotókész, erejét és tudását használni tudó szabad ember lép kia a nagybetűs életbe, vagy egy bólogatni és alkalmazkodni jól tudó, a sorba beálló biorobot.

A mi időnkben is volt hasonló tendencia, de talán nem volt ennyire durva. Mégis komoly átalakulás kellett hozzá, hogy kilépjek az egyenember-szerepből. Én most meg szeretném könnyíteni a gyerekeim dolgát azzal, hogy amennyire lehet meghagyom a szárnyaikat, hogy felnőttként is tudjanak repülni.



Csodina "

2014. január 26., vasárnap

Apokalipszis MOST

"Atarvis:

Vizsga előtt

 Mindenki tapasztalhatja, aki spirituális területen kapcsolatokkal, ismeretséggel rendelkezik, vagy különböző levelezőlistákon szerepel, hogy ugrásszerűen megszaporodtak a napokban a Föld és az emberiség változásáról szóló üzenetek. Azt is mondhatnám, hogy akit ez meglepetésszerűen ért, az hol élt eddig? Nagyon jó összevetni a különböző nézőpontokból íródott anyagokat, amelyek mind ugyanarról szólnak, csak más-más szemszögből:
VÉGRE ITT VAN A VÁRVA VÁRT VÁLTOZÁS, ELKEDŐDÖTT AZ EMBERISÉG KORSZAKVÁLTÁSA!
Amiről évek óta beszéltünk, sejtettük, éreztük, amit szellemi szinten oly sokan kezdtünk el teremteni, az fizikailag is láthatóvá válik. Egy olyan világ kezdetéhez érkeztünk, amely bizonyos más szemszögből a világ végének is érezhető egyben. Megtapasztalhatjuk óriási lehetőségként is, a belső szabadságunk, szeretetünk és boldogságunk megéléséhez oly sok évszázados elnyomás, hazugság, félelem, gyűlölködés után, de megtapasztalhatjuk igazi világvégeként is. Ez „csupán” saját magunk lélekminőségétől, szándékaink és érzéseink tisztaságától fog függeni, illetve Istenbe vetett bizalmunk erejétől. Nem véletlenül szóltak évek óta a tanítások, üzenetek a megtisztulás és a saját magunk átalakításának szükségességéről. Nem véletlenül volt itt a szemünk előtt minden szükséges információ, és nem véletlenül tölti be most is a világháló a tudás terjesztőjének szerepét. Már régóta nem lehet eltitkolni fontos dolgokat és egyre inkább nem! Ami az egyén fizikai túléléséhez szükséges, minden és mindenki elérhető és megtalálható.
Ezzel együtt ne gondoljuk azt, hogy az átmenet az egyik korból a másikba eufórikus boldogság lesz! Addig el kell jutni, azt ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni, áldozatokat kell hozni és különböző kemény próbákon kell túljutni. Ezeket a próbákat pedig saját MAG-unk szellemlénye állítja saját magunk elé az emberi fejlődés kikerülhetetlen, átugorhatatlan lépcsőfokaként, mint egy.egy érettségi vizsgát. Persze mindenki a saját élet-láncolatában éppen soron következő életfeladatának megfelelő, személyre szabott tételsort kap, amihez megkapja, vagy megkapta a megfelelő tanítást és felkészülési időt is. Ezen kívül mindenki megkapja, illetve megkapta a feltétlen isteni szeretet és bizalom támogatását, valamint a szellemvilág részéről a szükséges segítséget.
Természetesen lehet és lehetett mindig is süketen és vakon elmenni a jelzések és lehetőségek mellett, és lehet az egészen nevetni is, vagy hülyeségnek tekinteni (egy darabig). Lehet az érzéseket elfojtani, elnyomni és a lelkiismeret hangjára nem hallgatni, ez minden ember vele született szabadságjoga, amit az Univerzum tiszteletben is tart. Lehet az úton visszafordulni, vagy gyáván megfutamodni is, valamint lehet készregyártott ideológiák kényelmesnek tűnő egyszerű átvételével helyettesíteni a saját megtapasztalásokat, átírni az élet élő törvényeit ideig-óráig. Lehet, illetve lehetett az anyagi, vagy hatalmi érdeket, a birtoklás és „jól járás” vágyát az igazság, a becsület és a mások tiszteletben tartása elé helyezni. Ezeket jól ismerjük a világból, a politikából, a közéletből, de ismerjük-e eléggé magunkat? Tudjuk-e, hogy mennyire ragadott magával ez a letűnő kor, a maga törvényesített erkölcstelenségével, talán észrevétlenül?
A választ rövidesen megtudjuk, mégpedig megkérdőjelezhetetlen hitelességgel. A válasz pedig abban lesz benne, ahogy a most következő átmeneti kort megéljük. Ez fogja kérlelhetetlenül kristálytisztán megmutatni, hogy az eddigi felkészülési időt mire használtuk, hogy sikerült-e a szeretetet magunkban megvalósítani, hogy az elméleti tudás alkalmazását mennyire gyakoroltuk be. Ugyanis az elmúlt időszak erről szólt, a tudás alkalmazásáról a mindennapokban, a hitünk és kitartásunk erősítéséről és a saját pozitív világképünk megteremtésébe vetett bizalmunk erősítéséről. Most fog eldőlni, hogy merünk-e és tudunk-e saját magunk isteni minősége lenni, vagy bedarál egy összeomló rendszer utolsó kétségbeesett kapálódzása. Az marad talpon, és lesz jogosult az új aranykori társadalmat felépíteni, aki annak tisztaságával és magas lelki minőségi szintjével azonosul. Ennek elbírálása pedig most már nem az ego és a társadalom, hanem a Isten ítélőszéke előtt fog megtörténni, mindenféle emberi szintű beavatkozást, manipulációt, csúsztatást kizárva.
Ehhez a megmérettetéshez kívánok magunknak – és elsősorban a magyar népnek – erőt, egészséget, szeretetet és rendíthetetlen hitet az isteni gondviselésben."


"Csodina:


Valaki mondja meg…!

Néhány napja egy ismerős választ szeretett volna kapni arra a kérdésre, hogy mit tegyen. Látja a világ visszásságait, azt, ahogyan az emberek a szakadék felé rohannak és hiába szól bárkinek, nem értik. De nem csak, hogy nem értik, hanem még őt nézik hülyének. Szeretne végre tenni valamit, mert rájött, hogy hiába látja, hiába beszél, mindez még kevés ahhoz, hogy a katasztrófát megállítsa.
Ismerős a helyzet? Sokan vagyunk így és arra is rájöttünk már páran, hogy azzal, aki süketen és vakon rohan a vesztébe, nem szabad túl sokat foglalkozni. Na de mit lehet tenni?
Ennek a fiatalembernek négyen négyféle megközelítésből próbáltuk elmondani, hogy hiába remélte a „mestertől” a választ, hiába ül itt az ebédlőasztalánál négy olyan ember, aki hiteles és megteszi azt, ami megtehető, nem bírt elszakadni attól, hogy „Valaki mondja meg…!”
A válasz folyamatosan az volt: mi nem tudjuk megmondani, hogy TE mit tegyél! Mindenki saját maga tudja ezt, csak eddig elhittük, hogy van olyan, aki nálunk jobban tudja. Először a szüleink tudták jobban, aztán a tanárok. Később az orvos, a mesterember, a papok és az ország vezetői. Csakhogy éppen ez a „mi jobban tudjuk”, és ennek elfogadása vezetett oda, ahol most a világ és az országunk tart. Tetszik az eredmény? Ha igen, akkor csak így tovább. Ha esetleg nem, akkor pedig meg kell tenni azt, amiről sokan beszélnek, de megtenni kevesen merik: ez a paradigmaváltás.
A mai kor tudományos világképe és amit ez alapján az emberek valóságnak hisznek, olyan életteret teremtett, ami bebizonyította, hogy nem alkalmas a továbbélésre és aki nem száll le az egyre gyorsabban robogó vonatról, az bizony a szakadékba jut. Lehet, hogy ezt a vonatot nem is kell megállítani. Mert aki belekövült a meggyőződésekbe, az a korszakváltást nem képes önmagában megcsinálni, így a változás, ami körülötte most megállíthatatlanul végbemegy, mindenképpen megöli. Itt most mindenkinek szembe kell néznie önmagával, a tévedéseivel, a zombi-élet hiábavalóságával és el kell kezdenie ÉLNI. Vége a vegetálásnak, a tudatlanságnak és a másra-mutogatásnak. Eljött az apokalipszis, itt van már egy ideje, elég sokan látjuk, aki pedig nem látja, az rettenetesen szenved tőle. Mit jelent ez? Nem világvégét és nem is a borzalmas katasztrófát. Pusztán fényre kerül minden, ami eddig homályban volt. Ez pedig annak, aki nem vállalja a felelősséget a gondolataiért és a cselekedeteiért, rendkívül fájdalmas tapasztalat.
A környezetemben látom, hogyan fokozódott fel a történések sodra: NINCS MEGÁLLÁS! Amit ötven évvel ezelőtt még meg lehetett tenni, azt ma már nem lehet. Jön minden tettünk és a gondolkodásmódunk következménye, itt van az összes mumus a pincéből. Tisztul a világ és a ránk kövesedett szutyok bizony fáj, amikor lekopik a bőrünkről. Nekem is fáj, amikor egy-egy dologgal szembe kell néznem, amit eddig halogattam. De minden ilyen fájdalmas szembesülés után újult erővel buzog bennem az élet, ami nagyon jó érzés. Érdemes lemenni a pincébe, érdemes végigtisztogatni a pókhálós sarkokat, mert kincseket találunk ott. Ott van az új világ, ott csírázik bennünk, a lelkünkben és ha megtaláljuk, akkor már nem fogjuk senkitől megkérdezni, hogy mit tegyünk. Ott van a lelkünkbe beleírva. Ekkor pedig eljönnek azok a barátok, akiknek a szemébe nézve azt mondhatja az ember: Örülök, hogy a barátod lehetek, számíthatsz rám!
Nem kérdés, hogy mit kell tennünk: megfogni egymás kezét."



2014. január 22., szerda

Erkölcstan erkölcs helyett

Atarvis: "Valójában nagyszerű gondolat öltött testet az elhatározásban, miszerint a gyerekeink az iskolában tanuljanak erkölcstant. Igencsak ráfér a mai magyarországi társadalomra az erkölcsi nevelés, az erkölcsi szempontok újra fontossá válása a közéletben. Legjobb ezt a gyerekkorban elkezdeni, nem igaz? A gyerekek még fogékonyak, a gyerekkorban tanult dolgok (ha kell, ha nem) egy életre bevésődnek a tudatunk mélyébe. És ha az egyben maradt, vagy már széthullott családok jó részében a szülők már nem tudják megmutatni a gyerekeknek otthon az emberi kapcsolataikban működő erkölcsi szempontokat, akkor tegye ezt az iskola – mondhatnánk. Így a felnövekvő nemzedék mintegy varázsütésre tisztelettudó, becsületes, egyenes gerincű, őszinte, és egymást feltételek nélkül elfogadni tudó emberekből fog állni.
Csakhogy egy fontos törvényt – nem paragrafus, hanem a természet törvénye – még mindig nem értettek meg a „tisztelt” jogalkotók és honatyák. Adminisztratív döntésekkel és kényszerítő szabályozással, büntetve és fenyegetve nem lehet oktatni, illetve lehet, de annak az oktatásnak nem az lesz az eredménye, amit elképzeltek. Leginkább a gyerekek azok, akiknek igazán nem lenne szükségük az emberi tisztaságot tanulniuk, hacsak az erkölcs tanítása címszó alatt nem az elfojtásra való nevelést értjük, vagy esetleg a kettős mérce (Amit lehet Jupiternek … kezdetű mondás) elfogadtatását minél hamarabb. Talán inkább a gyerekeink tudnának természetes, őszinte és egyenes viselkedésre tanítani bennünket, felnőtteket, és nem fordítva. A „jó állampolgár” a mai viszonyok közt az engedelmes rabszolgát jelenti, aki gondolkodás nélkül hajlandó hazugságok és kihasználás állapotai közt élni, aki a lelkiismerete jelzései helyett inkább a hatalom képviselői által folyamatosan gerjesztett félelem és bűntudat hatására dönt így, vagy úgy. Pedig ez a rabszolga réteg – akiket állandó muszájok és megszokások illúziói vezetnek – egyre fogy, leginkább az egyre fiatalabb korosztályok nem hajlandóak elfogadni azokat a korlátozásokat, kategorizálást, amely természet ellenes és életellenes volta miatt csak az élősködő hatalmi elit tovább uralkodását szolgálja.
Az elmúlt évtizedekben kiválasztódott egy olyan politikai vezető réteg, amely összességében (tisztelet a kivételeknek) a gerinctelen megalkuvást, a gátlástalan hatalom és pénzéhséget, a szemrebbenés nélküli hazudozást és mellébeszélést reprezentálja. Természetesen a bábkormányok létrejöttéhez mindig ilyen szereplők kellettek. Ők mutatják a példát a Tv-n, az újságokon keresztül, hirdetve hogy aki elég gátlástalan és erkölcstelen, az a mai globális világban milyen gazdagságra tehet szert. Ezért aztán hiú ábránd, hogy az ország lakosságának többsége ne ezt a példát kövesse, hogy szemét és fülét befogva elfogadja a kettős mércét.
Valamikor az ország vezető rétegét a nemesség alkotta, akik valamikor többségükben tényleg nemes emberi vonásokkal rendelkeztek. A mai feladat nem az agyi megértésen keresztüli nevelés, hanem újra a példamutatás, ehhez pedig nem erkölcstanra, hanem a természet ősi törvényei szerinti erkölcsre van szükség. Egy új nemességre a középkor és újkor viharaiban szétforgácsolódott régi helyett."
--------------------------------------------------------------------------------------------
Csodina: "A kisgyerek utánzással tanul és aki szülő, az tudja, hogy egy hároméves gyereknek nem lehet vizet prédikálni, ha mi bort iszunk, mert garantáltan a viselkedésünket fogja utánozni. Ezáltal a szülő is nevelődik, legalábbis, ha zavarja a gyerek által önmagáról mutatott kép.

Ennek tükrében igazi ínyencségnek tűnik az iskolai kötelező erkölcstan, ami helyett hittan is választható. A kérdés csak annyi, hogy vajon mit takar ez a tantárgy „hivatalosan” és vajon mit ad vele egy-egy bizonyos tanár?
Ha a rendszert nézzük, akkor vajon egy meglehetősen korrupt, nyíltan hazudozó, képmutató társulat mit akar az erkölcsről taníttatni?
A következő szint az iskola és a tankönyv-választás. Vajon milyen érdekek diktálnak? Az ár, az igazgató meggyőződése vagy a pedagógusok és a szülők is beleszólhatnak?
Ezek után pedig jön a tanár, aki olyan amilyen és valahogyan „leadja az anyagot”.
Itt még mindig az iskolában vagyunk és máris milyen összetett a képlet! A sok-sok negatív visszajelzés mellett találkoztam érdekes és számomra fontos hozzászólással is. Ilyen volt egy tanár meglátása, aki arról beszélt, hogy az erkölcs oktatását minden tanár minden egyes órán megteszi. Mélységesen egyetértek! De ugyanígy erkölcstan a tanárok szünetben tanúsított reakciója egy-egy helyzetre, és ide tartozik az is, hogyan „meccsezi le” a konfliktushelyzeteket a tanár és a szülő. Itt pedig visszakanyarodtunk oda, ami nyilvánvaló és elidegeníthetetlen: az erkölcsi értékeket elsősorban a család közvetíti. Tankönyvvel, számonkéréssel, prédikációval nem lehet átadni.
Az is fontos, hogy a gyerekek az iskolában (is) kapjanak lehetőséget és támogatást arra, hogy az emberi kapcsolatokban eligazodjanak. Segíteni kell az egészséges felnőtt személyiséggé válásukat, a felelősségvállalást, az önismeretet és a társas együttélést. Ehhez viszont jobbnak látnám, ha nem egy új tantárgyat találnának ki az amúgy is túlterhelt gyerekeknek és pedagógusoknak, hanem inkább az egész iskolarendszert kellene átalakítani, hogy a 8-10 éves gyerekeknek jusson még játékidő és a 16-18 éveseknek se legyen napi 7-8-9 óra munkaidejük, ami után jönnek a különórák és a házi feladatok.
Embert az emberhez közelíteni az együtt töltött minőségi idővel és szeretettel lehet és ehhez nem növelni, hanem csökkenteni kellene az óraszámot, valamint szabad kezet adni a tanároknak, hogy a lexikális agytöltés helyett gondolkodásra és cselekvésre taníthassák a gyerekeket. Addig is amíg ez az aranykori iskolarendszer eljön, megtesszük itthon, ami megtehető."