Közben véget ért az év a munkahelyen, a céges buliból nem sokra
emlékszem. Valószínűleg jó volt, mert mindig az szokott lenni, de én az életem
apró mozaikjainak rakosgatásával voltam elfoglalva. Akinek már tört össze az
élete, az tudja mi zajlott bennem. Ami eddig keretet adott és alapot a
mindennapi rutin révén, abból nem volt semmi. Mindenhol csak kérdőjel,
elszakadás, elengedés, elvesztése valaminek, ami lehet ugyan, hogy nem volt jó,
de már olyan megszokott és ismerős volt.
Helyette az ajtóban állt az új, ami még nem is volt igazán, amit fel
kell majd építeni, alakot adni neki. Megalkotni az új keretet, az új rutint,
amiben majd megint nem kell minden következő lépésen gondolkodni. De most csak
következő lépések voltak és gondolatok. Némi bűntudat – a gyerekek miatt. Nagy
várakozás valami jóra – magam miatt. Meg a gyerekek miatt. Hisz ha végre a
helyemre kerülök és jól érzem magam a bőrömben, akkor nekik is sokkal többet
tudok adni. Több szeretetet, több türelmet, elfogadást, megértést. Ezeket az
utóbbi időben egyre kevésbé kapták meg tőlem.
És még némi bűntudat Zoltán miatt is, hisz neki aztán tényleg pokol
lehet. Még védtem őt gondolatban, magyaráztam a bizonyítványát, miközben
szenvedtem attól, ahogy viselkedett velem. „De szegény, most rossz neki – és én
okoztam, hogy rossz.” Közben pedig csak azt láttam, hogy ő mit tett illetve mit
nem tett azért, hogy végül ide jutottunk.
…
A téli napfordulót Atilla egy tűzgyújtásos szerrel ünnepelte, amire
hivatalos volt a húga és a nagylánya is. Izgultam az első találkozás miatt, de
nagyon kedvesen fogadtak, csak a bemutatkozás volt igen suta, az asszonynevemet
csak elharapva mondtam, Atilla pedig mint barátnőjét mutatott be. Elképesztően
furcsa volt ez a titulus kilenc év feleségeskedés után.
Közeledett a Karácsony. Zoltán felhívott, hogy haza mehetek már egy
nappal korábban is. Köszöntem szépen, de nem éltem a felajánlott lehetőséggel,
mert Atillával akkor ünnepeltünk. Én a kedvenc teáját vettem neki, ő egy
hatalmas desszertet nekem. Apró ajándékok olyasvalakinek, akit még alig
ismerünk. Meghitt és csendes este volt, benne a jövő bizonytalanságával.
A válási papírt december 23.-án adtam be a bíróságra, még előttem
volt rengeteg megbeszélni- és megharcolnivaló. Amikor elmentünk Zoltánnal a
gyerekekért, akkor megmondtuk a nagyszülőknek, hogy mi a helyzet. Természetesen
teljesen kiborultak, megkaptam a magamét rendesen. Mit képzelek én, ebben a családban
soha senki nem vált el!
...
A rémálom ezzel nem ért véget, mert lefoglalt üdülésünk volt, és a
gyerekek miatt még utoljára elmentem én is a „családi” nyaralásra. Velünk jött
apósom is, mint már annyiszor a korábbi években. Kifelé mindenki kulturáltan
viselkedett, de hogy belül kiben mi zajlott –
talán egy egész tanulmány kitelne
belőle.
…
Hazafelé pedig készült rólunk
egy utolsó családi fotó, amin mindenki rémes arcot vág, ráadásul kellemetlen
szél fújt, így a lelki kép kivetülése meg van rajta tűzdelve a látható
didergéssel is: szintén dolgozat-téma lehetne. Ilyen hosszú egyetlen üdülés sem
volt, minden napja legalább 48 óra, minden kilométer legalább egy fényév.
Hazaérkezésünk másnapjára szabit vettem ki, de erről Zoltán nem
tudott. Reggel szépen útnak indultam, elvittem a gyerekeket, mint máskor, csak
épp utána nem a munkahelyemre szaladtam, hanem Csepelre, Atilla ölelő karjaiba.
A simlim csak délután derült ki, amikor hazafelé tartottam, akkor is csak egy
véletlen elszólás miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése