Egy nehéz nap éjszakája

"A következő randink spontán alakult, és mint az ilyen dolgok általában, különösen jól sikerült. Már hosszan bele tudtunk úgy feledkezni egymásba, hogy tényleg csak ketten voltunk az érzékelhető Világ egymás számára. Minden körülmény és az életünk többi szereplői nem jutottak át a közös erőterünk láthatatlan határán, amely védőburokként vett körbe minket.

Annyira repült velünk az idő, hogy Edina csak akkor eszmélt, amikor már esélytelen volt számára elérni az utolsó HÉV-et, így más megoldást kellett találnunk arra, hogy hazajusson.
...

A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt – mivel akkoriban nekem nem volt autóm -, hogy apukámtól kérem el az ő kocsiját és azzal viszem haza Edinát. Az elhatározást tett követte, és fél óra múlva már úton voltunk Gödöllő felé egy kis ezüstszínű Suzukival. A sorsot nem akartuk mindenáron kihívni magunk ellen, meg aztán nem akartam sem Edinát, sem magamat fölöslegesen kellemetlen helyzetbe hozni, ezért a lakásuktól kb. száz méterre, egy parkolóban búcsúztunk el egymástól.

 Ültünk a leállított autóban, és nem akartunk elválni egymástól, kilépni a saját magunk alkotta mesevilágból a rideg külvilágba. Teltek-múltak a percek, talán órák is, és Edina még mindig mellettem ült, láthatólag esze ágában sem volt hazasietni a férjéhez.

...

Nem is tudom meddig voltunk így egymással, egy rendőr járőrautó többször is vizsgálódva araszolt el előttünk, amíg egyszer csak egy Wartburg pöfékelése riasztotta fel Edinát és törte meg a varázst:

- Ez a férjem!

Még utoljára megcsókoltuk egymást és elbúcsúztunk. Mindkettőnk a saját gondolataival a fejében és az érzéseivel a szívében, az aznapi találkozás lenyomatait magában továbbvíve indult haza.

Nem is sejtettem, hogy míg én hazaértem, Edina már döntött, a rövid bújócska befejeződött, Zoltán a férj is tudomást szerzett a létezésemről."