2013. december 22., vasárnap

Elkezdődik a kavarás



Amikor Atilla épp Fehérváron kapott munkát érdekes, sorsszerű érzésem volt. Eleinte ez nem igazolódott, hétfőtől péntekig dolgozni járt oda, kéthetente pedig szombaton a szokott rendben leutazott a kislányához, hogy a családsegítőben találkozzanak. Apukája autóját használta, mert tömegközlekedéssel nem tudott volna ingázni.
A változás akkor indult el, amikor lejárt a három hónap próbaidő és kinevezték üzemvezetőnek. Kapott vállalati kocsit, megemelkedett a fizetése – ezzel együtt a levont gyerektartás is. Egy szép napon pedig, a kislányának anyukája Ágota ráébredt, hogy szerelmes Atillába.
Emiatt megengedte, hogy Atilla gyakrabban találkozzon Dorkával, együtt mentek el pelenkát venni a láthatáskor, amikor pedig betaknyosodott a gyerek, apuci szívesen vitte el őket autóval orvoshoz. Ágota hirtelen elkezdett családként gondolni magukra.
Esténként a csepeli utcákon sétálva egyre inkább a gyerek és az anyja volt a téma. Atilla bennem látta a társát és ezt meg is mondta Ágotának, aki egyre inkább kezdett olyanná válni, mint amilyennek engem látott Atilla. Kedves volt, és ami adu ász a kezében volt – a gyerek – azzal nagyon jól játszott.
Én mindeközben arra vágytam, hogy ha társként megtaláltuk egymást, akkor a család-érzést is együtt éljük meg. Nagyon jó volt a viszonyom a nagylányával, és eszerint elvártam Atillától, hogy ő is hasonlóan legyen az én gyerekeimmel.
 De ő tartotta a három lépés távolságot velük, és nem tudott eltekinteni attól, hogy sokszor az apjukat látja bennük.
A mi kapcsolatunkban alapvetően nem volt negatív változás, nagy-nagy szerelem lángolt köztünk, de egyre inkább zavaró lett, hogy szinte folyamatosan hárman vagyunk. Hol az én – immár volt – férjem volt benne valami bonyodalommal a képben, hol pedig egy sms jött Ágotától, – épp szeretkezés közben –  hogy ötösre vizsgázott a főiskolán.
Ezen azért már kicsit kiakadtam, mert  Ágota kezdett nagyon belefolyni a mindennapokba. Mintha Atilla az ő apukája is lenne, nem csak a Dorkáé.
Ráadásul – akaratomon kívül – mindig tudtam, mikor kavar valamit, mert olyankor váratlanul, a semmiből hirtelen sírógörcs jött rám. Mentem az utcán, vásároltam, vagy dolgoztam, és egyszercsak éreztem, hogy valami történik. Utólag pedig mindig bebizonyosodott, hogy ez az Atillával való energetikai összeköttetésemből adódik.

 
Karácsony után történt, hogy a megbeszélt találkozót le kellett mondanom egy sürgős munka miatt. Atilla amúgyis ment a kislányához – soron kívül, mint akkoriban mindig –  így másnapra napoltam el a csepeli érkezésemet. Este Katival vásároltam, amikor jött a már ismerős kellemetlen érzés. Nagyon kiakadtam, mert tudtam, hogy valami megint történik, de nem volt semmi reális magyarázat.
Amikor másnap utaztam Pestre, megint jött az érzés. Útközben hívott Atilla, hogy ne haza menjek hozzá, hanem találkozzunk a városban valahol, de ne siessek, mert most jön Fehérvárról.
Nem kérdeztem semmit, de nagyon furcsa volt az egész. Mégsem tegnap ment? Vagy ma is ment? De minek? Végül félretettem a gondolatokat, majd kiderül úgyis, amikor találkozunk.
Mivel bőven volt időm, ezért gyalog mentem fel a Gellért-hegyre, még így is én voltam ott hamarabb. Amikor megérkezett és megölelt, akkor nagyon erősen szorított és hevesen vert a szíve. A szavaira nem emlékszem, de olyan érzésem volt, mintha félt volna attól, hogy egyszer csak elrepülök, és soha nem lát viszont. Kissé furcsa volt a viselkedése, de nem derült ki semmi, amíg haza nem értünk.
Bementem a fürdőszobába és amikor meg akartam törölni a kezemet, akkor egy fogkefét találtam a kiterített törülközőmön. Először azt hittem, hogy a nagylányáé, bár nem volt ismerős, gondoltam beteszem a helyére. Atilla épp akkor lépett be mellém, ezért megkérdeztem tőle, hogy a Nikié-e a fogkefe. Azt mondta, hogy nem, ez az Ágotáé. Itt volt Dorka, itt aludt. És vele persze az anyja is. Először fel sem fogtam, amit mondott, de aztán leesett teljes súlyával. Atilla az ajtófélfának támaszkodott, és nagyon szorosan megölelt. Mondta, hogy semmi nem történt köztük, egyszerűen csak itt voltak, hogy a gyerek legyen nála is. Meg persze Ágota is kíváncsi volt, milyen lett a ház.
Nem bírtam felfogni, hogy miért ment bele ebbe a dologba. Csak ez a kérdés zakatolt bennem: Miért? Miért? Miért?
Ahogy körülnéztem látszottak a nyomok: három mosatlan tányér, maszatos kicsi kezek nyoma a tükrös szekrényajtón…
Nagyon nagyot sétáltunk aznap este a kacskaringós utcákon. Megtudtam, hogy a vendégek a felfújható kétszemélyes matracon aludtak, és bár Ágota erőteljesen bepróbálkozott, természetesen nem történt köztük semmi. Hisz neki van társa, énmellettem nem rúghat labdába más nő, Ágó pedig különösen nem. Reggel átugrottak Atilla szüleihez is, hadd örüljenek az unokának.
Szegény Papa majdnem belefulladt a reggelijébe, amikor meglátta Ágotát. Ha Dorkának örültek is, az anyját bizony a hátuk közepére sem kívánták a korábbi viselkedése miatt. Ezután Atilla hazavitte őket Fehérvárra, és így jött a gellérthegyi találkozásunk.
A történtek elemzése után úgy tűnt a kapcsolatunk szorosabb, mint valaha. Atilla tisztában volt azzal, hogy mit várhat ettől a nőtől, és persze mit nem. Az viszont, hogy normális viszonyok között találkozhat a kislányával, és nem csak kéthetente egy-egy órát, igen erőteljes motivációt jelentett számára.
Másnap Atilla húgával is kitárgyaltuk a történteket. Én maximálisan bíztam a kapcsolatunkban, viszont Judit búcsúzáskor nem volt ilyen derűlátó. Azt mondta, hogy nem akarja a reményeimet aláásni, de látott ő már a bátyjától vad dolgokat. Remélte, hogy nekem lesz igazam, de figyelmeztetett, hogy Ágotát ne becsüljem le, mert ha akar valamit – márpedig most akar   akkor nem kispályás ellenség.
Nem hittem el. Egyszerűen olyan nagyságrendi volt köztünk a különbség, hogy tudtam, mellettem Ágotának esélye sincs. 
...
Ettől kezdve még inkább hárman voltunk, Ágota mindennapos beszédtéma volt közöttünk. Tudtam minden negatívumról vele kapcsolatban, jót tulajdonképp senki nem mondott róla. A viselkedésével a család minden tagjának belemászott a lelkivilágába, mindenki megkapta már a magáét tőle szóban vagy írásban.
Jobban belegondolva még élveztem is, hogy engem mindenki nagyon szeret, mert hozzá képest engem nagyon könnyű volt szeretni. Ami ebben a legnagyobb csapda volt nekem, az a „hozzá képest”. Függtem tőle, bár ez akkor nem tudatosult bennem. Fontos része volt az életemnek, minden napra kellett belőle egy falat, hogy ez a „hozzá képest” megmaradjon. Mivel az önbecsülésem még mindig nem építettem fel, ezért nem lett volna nekem elég, ha csak a létezésemért szeretnek. És az sem lett volna elég, hogy Atilla szeret: az is kellett, hogy mindenki, aki Atillának fontos, elfogadjon. Ehhez pedig nagyon jó ellentétpár volt nekem Ágota. Látszólag nem akartam, hogy benne legyen az életünkben, de ha Atilla nem hozta elő, akkor én vetettem fel valamilyen formában a témát, mert szükségem volt rá. Ez is egy teremtő folyamat volt, beleteremtettem őt az életembe, jobban, mint ahogy akartam.
Mint a tészta, mikor túldagad a tálon.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése