Ha még nem volt elég, avagy a pont az i-re

Vannak helyzetek az ember életében, amikor nem hajlandó hinni a saját szemének és fülének, nem hajlandó meghallani a belső hang figyelmeztetését, meglátni az apró, vagy nem is olyan apró jeleket. Ilyenkor hajlamosak vagyunk egy addiginál sokkal nagyobb pofon kijózanító kockázatával is nekivágni egy újabb próbának, megismételni a már többször kudarcba fulladt dolgot. És a sors természetesen szolgáltatja is a megérdemelt észhez térítő arculcsapást.

Valahogy én is így jártam, amikor belementem a családi érzés illúziójától megtévedve egy olyan helyzetbe, ami többször működésképtelennek bizonyult, egy olyan emberrel, akivel nem egy világban éltünk.

…

Annak idején, amikor Ágotával megismerkedtünk, én egy fiatalabb barátnőre vágytam, mint az előző, és egy kevésbé megállapodott életre. Meg is kaptam a lehetőséget a sorstól, és akkor talán utoljára döntöttem csak a külcsín alapján.

Azután pedig, hogy megismertem Ágota élethelyzetét és vágyait azt gondoltam, hogy én leszek a nagy segítő mellette, aki majd megmutatja neki, hogyan érdemes élni, hogy több boldog pillanata legyen, mint addig. Végül is ennek ellenkezőjét sikerült létrehoznunk. Elborított a rózsaszín köd, feltettem a szemellenzőt és belekezdtem a szerelmi segélyakcióba. Fütyültem rá, hogy ő milyen környezetből jött, hogy húsz évvel fiatalabb nálam, hogy mások a hétköznapi rutinjai és ritmusa, saját formámra akartam alakítani.

Talán a helyes megfogalmazása ennek: segítek neked, ha beledöglesz is. (Aztán úgy éreztem, majdnem én döglöttem bele). Azt hiszem sohasem barát, társ, szerető voltam mellette, hanem ő valamilyen pótapa szerepet tartogatott nekem, ami nem működött hosszútávon, hiszen én nem ezt szerettem volna.

Edina ezt úgy fogalmazta meg egyszer: „Döntsd el, hogy a gyereked, vagy a szeretőd, mert a lányával nem fekszik le az ember.” Újra félreraktam a régebbi tapasztalataimat, a józan eszemet és éreztem, hogy egyre nehezebben állok ellent a nagyon finom, apró lépésekben történő behálózásnak.

Közös programot szerveztünk a Tropikáriumba, illetve ez Ágota ötlete volt, én örültem, hogy ismét család-érzésem lehet a gyerekünkkel együtt. Élveztem, ahogy Dorka örült a látványnak, szinte végig fogta a kezemet, vagy mellettem volt.

Úgy éreztem, most igazán az Apja lettem, nem csak névleg. Amikor még a Családsegítőbe jártunk, sorozatosan megalkottam magamban a képet az addigi tapasztalataimat és előítéletemet újra és újra eleresztve, hogy Ágota barátságosan és együttműködően viselkedik. Ott a Tropikáriumban és az azt megelőző időszakban is elgondolkodtam azon, vajon tényleg sikerült a szellemi teremtésem? A látszat mindenesetre ez volt.

Egy nap Ágota sürgős, kétségbeesett telefonálással hívott a lakására a munkahelyemről, valamilyen betegségtünettel, ám megérkezve tapasztalnom kellett, hogy nincs semmi baj, igazából csak alibi volt és próba, mire vagyok képes érte. Megtörtént a testi egymásra találás is, és aznap már tudtam: döntenem kell. Vagy leállítom az egész visszarendeződést, vagy szakítanom kell Edinával, akit akkor is szerettem.

 Győzött a család utáni vágy, főleg azért, mert nem szerettem volna, hogy az első gyerekem után (aki nem sokkal fiatalabb Ágotánál) a másodiktól is különválasszon az élet. Vissza akartam szerezni az életembe Dorkát.